A Gyöngybolt előtt ácsorogva hosszasan taglaltam telefonon lelki életem legújabb rezdüléseit, majd bementem gyöngyszemlét tartani. A Gyöngyöslány már várt: “Most már mindent tudok rólad” – mondta, én meg elröhögtem magam és nagyon pici dióhéjban elmeséltem, a tavaly karácsonyi meglepetés-történetet: hogy mostanában azt hittem, hogy kész, már nem hat rám, aztán meg kiderül, hogy de igen, még mindig. Emiatt pillangtattam szomorú-beletörődően, mire ő elmesélte, hogy régen neki is volt hasonló története, és hogy szerinte ezek a történetek pont a megfoghatatlanságuk, a lebegésük miatt hatnak.

Hihetetlenül megnyugodtam. Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki újra és újra belesétál ugyanabba a szituációba. Persze az azért szintén megnyugtató, hogy pont ugyanabba nem lehet kétszer belesétálni. Most például remélem megspórolom magamnak a racionalizálgatást.
Imádom a női-sorstársas megnyilvánulásokat.