Frankfurtba érkezvén az első utam egy gyöngyboltba vezetett (hova máshova?). Mint kiderült, az volt az egyetlen gyöngybolt széles e Frankfurtban. A tulajdonosa – francia nő + horvát férje – elmondta, hogy ennek a megdöbbentő ténynek az az oka, hogy a frankfurtiak a lehető legoszloposabb tagjai a fogyasztói társadalomnak, és leginkább készen szeretik venni a dolgokat, valamint a kreativitásnak is híjján vannak.

Ezek utána térképen kiszúrtam, hogy alig pár kilométernyi sétára van egy zsinagóga. Van időm – gondoltam – megnézem. Odasétáltam, érdekesnek tűnt, fotózni kezdtem az oldalát. Ezzel azonban felhívtam a rendőrség figyelmét: nyomban ott termettek, kérdezgettek, hogy ugyan miért is fotózok én itt, és különben is szeretnék látni, hogy milyen képeket készítettem, nincs-e rajtuk egy titkos kamera, vagy valami. Készségesen megmutattam a képeket, de ez nem volt elég: pár képpel később már a személyimet kérték. Erre már közöltem, hogy a közös ősök miatt érdeklődök ennyire a zsinagóga iránt, de ez csak egy mosolygós “Jaaaa?”-t eredményezett, és letelefonáltak a központba a személyim adataival. Nem lepődtem meg, hogy nem találtak semmit. De legalább hagytak nyugodtan fotózni. A következő lépcsőfok az lett volna, ha fotózhatok az egyébként fantasztikusan felújított art deco stílusú zsinagógában. Sajnos shabat lévén nem engedtek:’a messzi kelet-európából jöttem’ és a közös ősökre tett utalásos rábeszélésem sem hatott a kőszívű biztonságiakra, hogy nyissák ki kicsit előbb a zsinagógát.