Tegnap elmentem az idei Soma Alapítványi vacsorára; nagyon jó volt. Miközben ott ültem, és különböző Soma-díjas újságírókkal vitattuk meg a közéleti eseményeket, érzetem, hogy egyre erősebben szivárgok vissza a saját kialakult dimenziómba. A hétvégi szabadság-felfedezés-laza dimenzió pedig egyre távolibbnak tűnt, és nagyon szomorú lettem. Biztos természetes folyamat ez, de valahogy elszomorít, hogy olyan, mintha már egy hónap is eltelt volna, hogy vissza kell pottyannom. Pedig azt szeretném, hogy tovább tartson az a hangulat, hogy ne tűnjön el, hogy intenzíven bennem maradjon. Ijesztő, hogy már most olyan távolinak tűnik, mintha valami kivételes alkalom lett volna az életemben, egy különálló sejt. Nem szeretném, hogy ennyire különálló legyen.