Mi vagyunk a lebegő generáció. (KJ, meg én, az biztos.) Képzett értelmiségi, nem találja a helyét, mincs olyan skatulya, amibe egyértelműen betuszkolhatná saját magát. Azt nem tudom, hogy ez jó-e, de most úgy érzem, ez így van.

Mert a szüleim – és szerintem az ő generációjuk, a mostani 60 év körüliek – nem lebegnek/lebegnek: kezdettől tudták, hogy orvos és mérnök lesznek, vagy mások a rendszer ellenében határozták meg magukat, de a lényeg, hogy valamilyen módon címkét aggattak magukra: orvos, mérnök, tanár, butikos, „ellenálló”. Természetesen az ő generációjukban is megtalálhatóak a lebegő elemek, de szerintem sokkal kisebb arányban, mint mostanság.

Ez a legebés talán összefügg azzal, hogy egyben átmeneti generáció is vagyunk: félig még a rendszerváltás előtt szocializálódtunk, félig pedig bele a nagy szabadságba. Szóval két szék közül a pad alá?

Persze lubickolni kellene ebben a fene nagy választási szabadságban, de valahogy inkább elveszek benne. És persze könnyen lehet, hogy csak mi ketten gondoljuk lebegőnek magunkat, és a mi generációnk többi tagja tisztán látja maga előtt a sárga utat.

***
Valaki azt mondta, hogy a tagboard az demokratikusabb, mint a komment-szisztem. Kérdem én: miért?