Ez többnyire egy (belső) monológ, ami sok dolog miatt jött létre. Részben öngyógyítás (ahogy a naplóírás nálam, általában), részben önmegismerés, részben egy kis exhibicionizmus, részben írásgyakorlat, részben mások véleménye felőli érdeklődés, és részben idealizmus: nyitásommal talán egy hangyafasznyit hozzájárulok egy jobban működő nyilvánosság kialakulásához. (A szakmai, közéleti – tehát nem egoblogok – blogok, viták meg talán méginkább többet tesznek/tehetnek ezügyben.)

A paradox a dologban az, hogy mindenféle okoknál fogva, néha nem a leglényegebbet írom, merthát az mégiscsak magánügy, akit érdekel, az kérdezze meg. Akkor meg mivégre ez az egész? Betölti-e fentebbi célját a blog?
****

Tegnap találtam magamnak valamit. A szomszédban tavaly ősszel kivágták a nagy nyárfát, pontosabban, csak egy egyméteres kopasz csonkot hagytak. Most pedig már a második emeletig ér, zöldellnek a levelei és csodaszép, erős. Azt képzelem, hogy ez a fa vagyok (leszek) én.
****

Nem világít az MR-ben – mármint a csontvelő (asszem). És ez jó, mert újraépülnek a sejtek, szövetek anyukámban. Jelen körülmények közt ez jó hír, habár tudja, sosem gyógyul meg teljesen.

A tegnapi nap felfedezése volt az is, hogy megláttam az ujján egy pecsétgyűrűt. Végigfutott a hátamon a hideg, és feltettem a kérdést magamnak: ugyan miért is tetszett nekem valaki, aki képes pecsétgyűrűt felvenni?!