A csúcspont az ijedt kisfiú volt: éppen azon szenvedtem, hogy rendes képet készítsek robot-ember viszonyról, és már épp kezdtem nyugtázni 30 nem túl jó kép után, hogy akkor majd nem túl jó kép lesz, amikor ott volt az a kis szőke kisfiú. Megkövülten bámulta az egyik, nyugalmi állapotban lévő robotot. A robot megmozdult, a kisfiú megijedt, szája elé kapta kezét és anyukája felé hátrált. Így nézett egy darabig, majd lassan barátkozni kezdett és már inkább lenyűgözve bámulta a robotot, semmint ijedten.
A kreatív élményt klasszikus soppingolás zárta; elképesztő, hogy az osztrákok hogyan tódulnak még háromnegyed hatkor is a Maria-Hilfer strasszén, majd ugyanígy elképesztő, hogy boltzárás után fél órával – fél hétkor – már sehol senki, csak a kéregetők sétálgatnak fel és le.
Amúgy meglepett, hogy mennyi kéregető és hajléktalan volt az utcákon és a metróban. Nem tudom, hogy ez új jelenség-e Bécsben, vagy csak eddig nem vettem észre, hogy a „nyugatnak tekintett” Bécsben is vannak hajléktalanok épp úgy, mint bármely más városban.

