Falba ütköztem; természetesen a sajátomba. Harmonikus, mosolygós családot vizionálok magamnak, félelmek nélkül, nyíltan. De az első, legapróbb lépésnél már bekapcsol a ‘mi-van-ha’ gépezet, és nem tudok az aott pillanatnak maradéktalanul örülni, mert a félelem pici bogárkái rögtön zsizsegni kezdenek. És ez idegesít, mert persze hamar észreveszem a félelmet, de nem tudom teljesen elűzni.

Azért pozitívum, fejlődés is. 1) legalább most már észreveszem, nemcsak az van, hogy félig a tudat alatt dolgozik bennem és a szituációkban, de tudatosan csak valami homályos kellemetlenségként tűnik fel. 2) van azért fejlemény: már nem érdekel, ha nem táncolok elég decensen valakivel.

Nyilván, a kis bogarak zsizsegése akkor szűnne meg, ha a félelem kiváltója megszűnne, nevezetesen nemcsak az agyammal tudnám, de teljesen át is élném, hogy az, a mitől tartok, az konkértan baromság.