Most érkezett a villanypostán.
Gyülekeztek a ronda szürke felhők (olyanok, mint a képen, a felső csíkban), gondoltuk egy jó kis magyaros Napcsalogató tánc majd segít elűzni az esőt (és akkor majd nem kell cipelni a hosszú nadrágot és esőkabátot). Körbe álltunk, elénekeltük a Süss fel nap!-ot, táncikáltunk egy sort, majd három napig esett az eső ott, ahol tíz évben egyszer. (Később hallottuk, hogy akkor itthon szépen sütött a Nap, így arra a következtetésre jutottunk, hogy legközelebb jobban specifikáljuk, hova is kérjük a napsütést.)

****

Épp levelezek valakivel, és épp jól kifejtettem neki a fotózásról alkotott véleményem.

„….Engem például inkább az érdekel, hogy emberek hogyan élnek, hogyan viszonyulnak egymáshoz és a környezetükhöz. Ezért egyrészt igyekszem mindig közel menni az emberekhez akiket fotózok (a fotótanárom is mindig ezt mondta, hogy közel kell menni, más lehetőség nincs), másrészt meg belerakni a képbe azt is, hogy ők abban a pillanatban hogyan/hol élnek.

Ez a közel menés persze tök nehéz, mert egyrészről csak úgy lehet jó képet csinálni – szerintem – ha tényleg közel megy az ember, másrészről megértem, hogy ez másoknak zavaró lehet, sőt külföldön néha úgy érzem, mintha állatkertben fotóznék, és engem is idegesítene fordított esetben a fotós. …”

Érdekes, hogy pont én irogatok ilyeneket, amikor én a közel engedéssel állok hadilábon.