Ösztönzőleg hatott Galád posztja, és visszaemlékeztem.

A legeslegelső pasim Laci (talán Beck volt a vezetékneve?) volt, a balatonkenesi MÁV tábor diszkójában „jöttünk össze” 1987 nyarán. Rohant utánam a dizsiben, én azt hittem, hogy meg akar verni, de kiderült, hogy csak lassúzni akart. Lassúztunk is: mindkettőnknek első alkalom volt, úgyhogy csárdás lett belőle. Aztán kimentünk, leültünk a nyárfa alá és fogtuk egymás kezét. Hazafele a vonaton egymás mellett ültünk, és én végig azt hittem, hogy az akkor növekvő melleimet bámulja.

A továbbiakban egyszer találkoztunk. Pár héttel később Pesten járt – azt hiszem ceglédi volt – egy haverjával, és reggel tízkor becsöngetett. Mikiegeres hálóingben fogadtam, majd elmentünk a Bem moziba, ahol a Kék madár c. komoly film helyett a Süss fel nap c. rajzfilmet sikerült megtekinteni. Azt hiszem meg akarta fogni a kezemet is, de nem hagytam. Nem tudom, hogy miért.

A kapcsolat úgy maradt abba, hogy egy levelében hosszas ódákat zengett Jean-Paul Belmondo-ról, és kérdezte, hogy nincs-e képem róla. Írtam, hogy nincs, de mivel épp akkoriban ábrándultam ki Alain Delon-ból, ezért elküldtem neki az összes alaindelonos újságkivágásomat. Francia vagy francia, nem mindegy? – gondoltam. Hát nem. Nem írt többet.

***
Huh, elküldtem a kutatási tervemet a tutor-jelöltnek. Izgulok.