„Még a szart is leszarom!” summáztam a véleményem, amikor kiderült, hogy 800 méternyi emelkedés után – amiből 400 métert kb 1 km alatt tettünk meg – még 200 vár ránk, egy majdnem függőleges sziklafalon.

Az Eisenerzen-Reichenstein nevű hegyen jártunk, 1200 méterről másztunk fel 2200 méterre, ahol -2 fok, hóvihar, felhők és jég fogadott. Június 14-n. Már a fentebb említett utolsó 1 km sem volt piskóta – kb 60 fokos lejtőt kell elképzelni, olyasmit, mint a török vulkán, csak több növénnyel. Felérve a jól megérdemelt pihenést és a beígért „kellemes turista utat” vártam, ezért enyhén szólva lefele görbült a szám, amikor a túravezető egy picsamagas (bocs a jelzőért, de ennyi hegymászás után egy 200 méter magas sziklafal ilyen) sziklafal tetejéről leintegetett. Igen, oda kell felmenni. És nincs mese, muszáj, nincs visszaút. És tilos lenézni: mindig csak a következő lépésre szabad koncentrálni. csak semmi bámészkodás előre, vagy hátra.

Nadehát végülis erre vágytam. Három héttel ezelőtt nézegettem a vulkános képeket, és rájöttem, hogy megint szeretném érezni azt az izgalmat, küzdelmet és büszkeséget, amit a vulkán másnapján éreztem. Rögtön írtam is Jucónak, hogy hegyre vágyom, mire ő tálcán hozta ezt. És megkaptam. A biztosítókötél nélküli sziklamászás meg az évközepi bónusz volt.

Képriport következik.