Éjjen! Úgy érzem beléptem az igazi háziasszonyok táborába. Tegnap este sütöttem egy kávés macesztortát.

Igaz, hogy a Horváth Ilona-könyvben leírt piskóta az nem teljesen úgy nézett ki, ahogy az Ilona elképzelte (a tészta sülés közben besüppedt és a tészta tetején egy Mariana-árok alakult ki), és igaz, hogy sokkal kisebb lett, mint gondoltam, de mégis csak megszültem. A kávékrém, amit anyukám instrukciói szerint csináltam (aki viszont az ő anyukájának receptje alapján süti), 45 perc alatt sűrűsödött be (anyukámnál ez 15 perc), mert komolyan vettem a “kis lángon sokat kavargatni” előírást, és nagyon kis lángon, nagyon hevesen kavargattam. Na, mindegy, legalább nem futott össze. A kávés macesztorta 4 és fél óra alatt készült el, este 7 és fél 12 között. Kicsit kicsi, kicsit formátlan, de az enyém. (Anyukám is így kezdte.)

Hát igen, az enyém pont nem ilyen.

Más: szombaton volt az unokatestvérem eljegyzése. nagyon szépen kiöltözött, míg a pasija kordnadrágban és kardigánban feszített. Naszóval, minden megvolt: virág, gyűrű, mosoly, vaku. Aztán jött a tányértörés. Szépen becsomagolták, hogy a szilánkok ne repüljenek szerte széjjel, majd jól beálltak a fotóhoz, és kettesben jól ráléptek. Semmi. Erősebben ráléptek. Semmi. Röhögés. Ráugrottak. Semmi. Tűsarkas taposás. Semmi. Aztán feladták. Kiderült, hogy az unokatesóm vmi műanyagos porcelántányért vett, ami nem törik.

Állítólag ez az eljegyzéskori tányértörés azt jelképezi, hogy az legyen az uccsó tányértörés (lásd: veszekedéses tányércsapdosás) az életükben. Hm. Más magyarázat szerint annyi gyerekük lesz, ahány darabra törik a tányér.

Mindenki úgy interpretálja az eseményeket, ahogy akarja.