Ebéd közben a töröknél egy nagy darab rizsgombóc legurult a farmeromra, onnan meg a földre. Ettől kedve nem volt megállás: majd’ minden falat közben kihullott egy-két rizsszem a számból. Arra is volt példa, hogy a rizsszem el sem jutott a számig. Ma különösen gusztustalanul étkeztem: 83 rizsszemet számoltam meg az asztal alatt. De végül is ezt a folyamatot tekinthetjük egészséges leválogatásnak: a tudatalattim nem hagyja, hogy túlterheljem a szervezetemet, amely így is tele van takonnyal. Ezért a rizsszemek kiesnek a számból. Logikus.



Tegnap ismét a világ szerencsétlenjének éreztem magam, miközben a zsinagóga előtt smúzoltam. Rájöttem – ahogy pár éve minden egyes alkalommal rájövök -, hogy nagyon nem bírom én ezt a smúzolást az évente-egyszer ismerősökkel, ugyanakkor nem is tudom magam kivonni a smúz-kényszer alól. Rendszerint ennek az az eredménye, hogy az aktuális smúz-ismerőssel három mondatig jutok, majd rájövök, hogy jaj de szar az egész, jaj de utálom. Ezalatt elkezdődik a terepszemle: pásztázzuk a terepet, hogy ki kivel smúzol és ki legyen a következő áldozat. Eközben én baromi szarul érzem magam, mert ugyan utálom a szituációt, de az nagyon irritál, hogy a smúz-partner nem képes rám figyelni és biztos azért, mert végtelenül unalmas dolgokat mondok. Ezek után már csak egy lépés választ el a világ szerencsétlenje-érzéstől: irigykedek a nálamnál sikeresebb smúzolókra, hogy milyen ügyesek, szórakoztatóak, következésképp sikeresek és szépek, csinosak és okosak.



Aztán pár óra múlva megállapítom, hogy nincs is igazam: az egyikük azt hiszi, hogy vénlány lesz, a másik elviselhetetlen, a harmadik bolond és így tovább. És ebből azt a következtetést vonom le, hogy a jó smúzolók azok, akiknek valami konstans problémájuk van – azaz mindig tudnak miről siránkozni -, tehát én biztos problémamentes vagyok.

És ez kitart legalább egy-két hétig.