A tegnapi nap folytatása pocsékabb volt jóval, mint a kezdet.
Pik-pak kikapcsolták nálunk az áramot. Jött az elmüs szerelő a nagy csavarhúzójával és sity-suty áramtalanította a lakást, leeresztette a hűtőt. Kicsit mellbevágó volt minderről egy, az ajtóra erősített cetliből értesülni.
Persze tudom, nem lehet évekig vitatkozni egy ilyen mamut szervezettel arról, hogy most jogosan követelnek-e tőlünk pár tízezer forinttal többet, vagy sem. Na de akkor is. Természetesen megadtam magam az erőszaknak: veszekedés a telefonossal, rohanás a világ végén lévő Camponába, erőszakoskodás, hogy tessék még aznap visszakapcsolni, perkálás és teljes belenyugvás és megadás: csak másnap kapcsolják vissza.
A sötétben egyedül ücsörgés elől pedig frankón elmenekültem, így végül pozitív ingerek is értek házi baracklekvár személyében, amit az Eszter Bandijának apukája tett el sk.
Ma reggelre a hűtő már felettébb izgalmas szagokat árasztott. Be is csuktam gyorsan.
***
Epilógus: A mélyhűtött tarja elmászott, és azt üzente, hogy most már így is jó neki. A spájzban találtuk meg; összemelegedett a grépfrút lével.
Csillogjon az a mérföldkő!
Mélységesen együtt érzek minden érettségire készülő diákkal. Emlékszem, amikor annak idején én készültem erre a megmérettetésre, folyamatos stresszben voltam. Hiába mondta mindenki, hogy “Hidd el, nem olyan nehéz, mint hiszed!”, biztosra vettem, hogy én leszek...