Az elmúlt két hétvége komoly kihívás volt a szüleimnek. Előbb a nagyobbik lányuk drasztikus hangulatváltozásaival kellett megküzdeniük, most pedig a kisebbik pánikrohamával, ami még mindig nem csengett le.
Hugom holnap kezdi meg az egyetemista létet, de viszonylag távol a meleg otthoni fészektől, család, és egyelőre barátok nélkül. Mindez csak most tudatosult benne: a felvételi papírok leadásakor nemigen jutott eszébe, hogy az első pár héten egyedül lesz egy idegen lakásban. De nemcsak ezzel kell megküzdenie, hanem saját magával is: most még szentül hiszi, hogy senki sem fog vele barátkozni, átnéznek majd rajta és kénytelen lesz VBK-t inni a lepukkant kocsmákban, ahol az „ivós” évfolyamtársak tivornyáznak. A felismerés kétnapos sírást okozott, ám a pánikroham csak a vonat kigördülésével kezdődött el igazán: a wc-ből telefonált zokogva, hogy ő akkor most leszáll és hazajön.

Pedig mi igyekeztünk mindent megtenni. A magam részéről megpróbáltam elmagyarázni, hogy az évfolymatársai közül sokan vannak hasonló cipőben: nem ismernek senkit, idegen város, idegen házak, semmihez és senkihez sem kötődnek még. Ez sajnos nem hatott, így beszélgetésmintákat gyártottam azokra az esetekre, ha extra módon elanyátlanodva érezné magát, akkor se kelljen bánatosan a vidám többiek után néznie. Ez se hozta meg a várt eredményt. Legszívesebben igazából egy videófelvételt mutattam volna neki 2010-ből, amikor boldogan átveszi a diplomáját, majd nagyot ünnepel a csoporttársaival. Vagy 2008-ból, amikor a szigorlatra való tanulás címén összegyűlnek, de öt perc után már a jegyzeteket sem találják, s ezért inkább boroznak és pizzáznak.
****

Állítólag a (személyes) történelem mindig ismétli önmagát. Vagyis sokszor. De igazából ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a gyerekek a szüleiktől egy sor mintázatot megtanulnak – ugyebár a szocializáció – arról, hogy hogyan is kell ezt a család dolgot csinálni, hogyan kell problémákat kezelni, és hogyan kell anyaként és apaként / férfiként és nőként kommunikálni. Felnőve nagyrészt ezeket a mintázatokat ismétlik. Persze eltérések akaratlanul is vannak, de a mintázatok nagy vonalakban egyezőek. Mindaddig, amíg a gyerek a fejére nem csap, hogy „basszus, ezt gyerekként hogy utáltam, és én is ezt csinálom”. Akkor van esély a módosításra. Bízok benned – ma egész nap ez motoszkált a fejemben.