Néztem a kis vicces rajzfilmet (IceAge2), és arra gondoltam, hogy talán mégsem kéne „bugyuta” kis rajzfilmeket nézegetnem, az nem „való”, nekem most sokatmondó értelmes filmet kellene néznem. Közben pedig arra is gondoltam, hogy pont azért nézem ezt, mert aranyos és vicces, és vidámkodni akartam. Miközben mindezeken méláztam már egyáltalán nem voltam vidám, hiszen pont az maradt el, ami miatt vidám lehettem volna: ha fenntartások (megfelelési-kényszeresség) nélkül, teljes figyelemmel ott vagyok, ahol épp.

Az agykapacitásom nagy része mostanában sosem ott van, ahol én fizikailag, és ezt kezdem rettentően unni. Saját magam akadályozom meg magam abban, hogy „teljesen” megéljem mindazt, ami történik velem, mert folyamatosan csak egy téma körül izmozok. Igazából ki is vagyok tőle merülve. A legjobb lenne, ha kimoshatnám az agyam – be a centrifugába, 60 fok, kész.

****
Megint találtam valami okosságot, amiről most nem tudom, hogy hogyan kötődik ide közvetlenül, de az biztos, hogy idevaló. Természetesen az origo-pszichológus írásából való.

„Sosem a múltat írjuk át, a múlt nem létezik. A múlt saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt és most van a fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat….Ugyanazokból az eseményekből kirakható egy vereségsorozat és egy sikertörténet. A múlt, mint önmagunk értelmezése nem kőbevésett dolog. A múlt csak ránk gyakorolt hatása révén, itt és most létezik viselkedésünkben, gondolatainkban, emlékeinkben.

A „múlt” sok mindenre használható. Büntethetjük vele magunkat, levezethetjük, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. De a „múlt” rengeteg tapasztalatot rejt önmagunkról. A „múltnak”, a szenvedéseknek pozitív értelme is lehet. Ha ezt megértjük, ugyanazzal a „múlttal” más emberekké válhatunk. De ehhez el kell fogadnunk, hogy nincs múlt, csak a jelen van. Vagyunk valamilyenek. És döntés kérdése, hogy másmilyenek legyünk. De tényleg ilyen egyszerű? Mi akadályoz meg minket abban, hogy átlépjük saját árnyékunkat?

Na igen. Agyunk tanult, és megtanultuk, hogy szorongjunk. A „múlt” megtanított minket arra, hogy kevesek, gyengék, buták, csúnyák, stb. vagyunk. Nem jó, de megnyugtató. Ha el akarunk térni „tapasztalatainktól”, rögtön elbizonytalanodunk, és szorongani kezdünk. Ha úgy döntünk, megtesszük, amitől mindig féltünk, akkor szorongás tör ránk. …. Amiért olyan nehéz változni, az nem a múlt, hanem jelenbeli szorongásaink. Ha úrrá tudunk lenni szorongásainkon, akkor tudunk változni. Ha a szorongáskerülés lesz életcélunk, akkor valóban „hat a múlt”.”