Törökországi úton gondolkodom. Bevette magát a fejembe, és már sétálgatok is a bazárokban és a tündérsziklák közt. Ki is néztem magamnak egy utat, nem drága, viszont buszos és az egész országot körbejárja 2 hét alatt. Majd elolvastam a részletes programot: a szállások többsége kempingben van, saját sátorral, saját gázmelegítővel, a könnyű túra “csak” 10 km és 1000 m szintkülönbséget szel át.

Hát itt azért megállt egy pillanatra az ütő bennem: eleddig inkább a filmnézős btk-s típus voltam, noha van egy túrabakancsom, de életemben egyszer volt csak rajtam. Sose túráztam ilyen nagy szintkülönbséget (illetve egyszer, de az kisebb volt, és akkor is majdnem megfulladtam valamitől), nem utaztam – 21 éves korom óta – egyedül, és főleg nem vertem fel sátrat egy hegyen, amiben egyedül kell aludnom. Egyszóval nem vagyok az a sportos-túrázós fajta.

Nem sokkal később viszont arra jutottam, hogy hát végül is miért is ne? Olyan nagy bajom nem történhet, és 30 ember között csak akad egy jófej, akivel el lehet tölteni 2 hetet. Meg azért mégiscsak jobb úgy látni egy országot, hogy extra helyekre vezetnek (vulkántúra!), még akkor is, ha sokat kell gyalogolni. Tehát eldöntöttem, hogy megyek megnézem a nyáron kiszáradó sós tavat, föld alatti várost, krátereket, hettita helyeket.
Ennek megfelelően tegnap hegymenetbe kapcsoltam a futógépet, mintegy felkészülésként a határaim feltérképezéséhez.