Az elmúlt egy-másfél évben a félig tudatos stratégiám az volt, hogy homlokegyenest szembemegyek a félelmekkel, detto azt csinálom amit sosem szoktam, vagy mindig féltem megtenni. (És ez alatt nem az asztalon táncolást kell érteni egy sztriptízbárban, hanem olyan nagyon egyszerű dolgokat, mint pl megmondani, hogy mit gondolok, akarok.) És ez eddig bevált: sosem történt semmi rossz – sőt, az ellenkezője -, azaz a félelem nem igazolódott és én nagyon jól éreztem magam*.

Igen ám, de vannak a kisebb, ártalmatlanabb helyzetek – félelmek, azokkal viszonylag könnyű elbánni. A komolyabbak esetében viszont úgy érzem magam, mint egy dzsungelharcos, aki vágja és vágja maga körül a növényzetet, néha meglátja a szép kék eget, néha viszont majdnem elborítja a sűrű növényzet. Na, ilyenkor kész vagyok; mintha visszaesnék a legsötétebb vermebe, amit ráadásul én ástam.

A régi-régi állapotokhoz képest az a különbség, hogy korábban simán csak magába szippantott a félelem, most meg ugyan sokkal intenzívebb, de konkrétabb is egyben. Mostanság egy idő után legalább rájövök, hogy mi is van az aktuális vergődés hátterében, azaz mi a félelem igazi oka. És ez mindenképp jó, csak már szeretném magam mögött tudni ezt az egész parázós hozzáállást, és szeretném, ha képes lennék állandóan magabiztosan és lazán nézni bele a világba.

*Most, hogy töprengtem ezen, rájöttem, hogy az új helyzetek újabb – korábban szunnyadó – félelemeket hoznak felszínre, és csak remélem, hogy jól tudom ezeket kezelni. De az lenne az igazi királyság, ha egyszercsak belenéznék egy kosárba, és azt látnám, hogy hopp! nincs több teregetnivaló félelem, elfogyott, mehetek játszani.