Az elmúlt napokban több olyan dolgot is tettem, amit soha, és amúgy meg zsigeri ellenállást éreztem ezekkel kapcsolatban életem első 32 évében. Többek közt nyilvánosan énekeltem egy bulin. Kíséret nélkül, Janis Joplin The Rose c. számát. Állítólag jó volt, én annyira izgultam, hogy nem tudom megítélni. Például, amikor elkezdtem énekelni, akkor hirtelen elkezdtek beremegni a számon olyan izmocskák, melyek létezéséről addig nem is tudtam, és ezáltal csak nagy nehezen tudtam arra irányítani a számat, amerre akartam. Végül sikerült, megcsináltam.

Az új nap virrad életérzés jegyében pedig ma kétszer is átállítottam az órám. Most már tudom, hogy ez csak jövő vasárnap aktuális, de ezt tegnap hajnalban nem tudtam, miután híven követtem a buliban elhangzott felszólítást, miszerint ne felejtsük el átállítani az óráinkat. Éjjel 2-kor át is állítottam 3-ra, sőt még egy sms-t is írtam barátaimnak – akik szintén ott voltak a buliban, s akikkel ma találkoztam délelőtt -, hogy csak 11-kor megyek, és hogy ők se felejtsék el az órát eggyel előre állítani. Háromnegyed 11-kor cseng a telefon, hogy bizony nem előre, hanem hátra kell állítani az órát. Tehát akkor hirtelen két órával korábban lett, csak háromnegyed kilenc. Később ülünk a Szamos teraszán, sütkérezünk, megint cseng a telefon: hol vannak a barátaim a családi ebédről. Mondják, hogy de csak egy óra múlva esedékes. De nem, mert most egy órával több van. Ekkor kezdett gyanús lenni: csak mi hallottunk az óraátállításról?! Igen. Csak mi. És hirtelen egy órával több lett. Remélem most ez egy hétig még így is marad.