I have very excting news I want to share. I am excited and thrilled at the same time: I am going back to school to be a trained silversmith. The school lasts for 2 years, and I am going to learn (among others) not only silversmithing (this is the exciting part), but drawing as well (this is the thrilling part).

A few weeks ago a thought came into my mind: a thought that I let go every time it came in the last 15 years with excuses like ‘I cannot draw’, ‘I have to work’, ‘I am too old’ etc. But this time I did not let it go, and I remembered: after high school I wanted to learn silversmithing, but since both of my parents have/had university degree, I could not even imagine other life program, than going to university. (I remember when we made a list about  my priorities with my parents: silversmithing was on its top.)

So this is my big news: I dive into the very unkown again, and hopefully I will prove myself, that I can draw.

***

Hírem van. Izgatott és ijedt is vagyok egyszerre: visszaülök az iskolapadba; ötvösnek tanulok. Az iskola két évig tart és többek között nemcsak ezüsttel tanulok meg bánni (ez az izgalmas rész), hanem rajzolni is tanulok majd (ez az ijesztő rész).

Pár hete egy gondolat befészkelte magát az agyamba: az a gondolat, amit az elmúlt 15 évben mindig hagytam elmenni olyan kifogásokkal, mint például ‘Nem tudok rajzolni’, ‘Dolgoznom kell’ vagy ‘Túl öreg vagyok’. De ezúttal nem hagytam elmenni és eszembe jutott: gimi után tulajdonképp ezt akartam tanulni, csak lévén mindkét szülőm diplomás, fel sem merült bennem más élet-program, mint az egyetemre menés-diploma-munka stb stb. (Még arra is emlékszem, hogy a szüleimmel írtunk egy papírt, main a vágyaim-prioritásaim szerepeltek, és ennek a tetején az ötvösség volt.)

Tehát ez a nagy hír: újra ugrom az ismeretlenbe, és remélhetőleg bebizonyosodik, hogy tudok rajzolni.

photo/kép: erklaudia