A fent látható ezüst karikagyűrűpárnak története van, ami a Dunakanyarban, egy túlterhelt bisztróban kezdődött.
Történt, hogy tavaly október 23-án barátokkal kirándulni indultunk az őszi erdőbe. A falevelek színkavalkádjától és a friss levegőtől megéhezve, kora este Nagymarost vettük célba, hogy Duna partján, a visegrádi várat szemlélve csillapíthassuk éhségünket. Meg is találtuk az akkor egy-két hónapja elindult V4 bisztrót: hurrá, még hely is volt a teraszon pont úgy, hogy a visegrádi várat lássuk. Rendeltünk gyorsan – hiszen éhesek voltunk -, majd jöttek a problémák: ez nincs, az nem úgy van, amazt meg csak egy óra múlva. Kiderült, hogy a bisztró dél óta teljes házzal pörög egyfolytában – nyilván mások is megéheztek a friss erdei levegőn -, és nem bírták tovább: összeomlott a rendszer. Azért mi rendeltünk azt, amit lehetett, viszonylag gyorsan, 20-30 perc alatt meg is kaptuk, majd hátradőlve, mintegy katasztrófa-túristaként szemléltük a történéseket.

Egyszercsak a szomszéd asztalhoz leül egy fiatalember, próbál jelezni a pincéreknek, hogy fogyasztana valamit, de sajnos túl szerénynek bizonyult a jelzése, és nem sikerült felhívnia magára a figyelmet. A társaságunkból egy jóbarátom áthajolt hozzá:

-Bocs, hogy így megszólítalak, de itt most határozottabbnak kell lenni, a pincérek nincsenek a helyzet magaslatán.

-Óh, tényleg?

-Igen, úgy tűnik, hogy kissé összeomlott a rendszer.

-Oké, köszi. Hát remélem észrevesznek majd, végülis én vagyok a tulajdonos.

Ő volt Tóth Imre.
Az első meglepetés után hatalmas nevetésbe törtünk ki – ez talán feltűnhetett a pincéreknek -, majd hosszú beszélgetésbe kezdtünk a bisztróról, Imre többi helyéről, antropológiáról és arról, hogy egyre többen költöznek a Dunakanyarba Pestről. A beszégetés egy pontján jóbarátom elkottyantotta, hogy én ékszereket készítek, mire Imre azt válaszolta, hogy akkor majd megkeres, mert hamarosan összeházasodik párjával. Ezen a ponton már későre járt, mindenki ment a maga dolgára, mi például fizetés után haza.

Őszintén szólva ezt az egészet elfelejtettem már – memóriából nem osztottak nekem túl sokat -, amikor idén július végén egy nagyon kedves hölgy tért be a boltba és rendelt két karikagyűrűt. Le is mértem az ujját, majd a párja ujját is lemértem volna, csak ő nem volt ott. Imre majd külön bejön ujjmérésre – mondta a kedves hölgy. Másnap csörög a telefon:

-Szia, Tóth Imre vagyok.
-Aham, Tóth Imre. És miben segíthetek?
-Tudod, a nagymarosi Tóth Imre, tavaly október, bisztró. Mennék hozzád ujjmérésre.

Na, ekkor lezuhant a papírtantusz.
Hát Imre tényleg nem viccelt, és megkerestek karikagyűrű ügyében. Sőt, nemcsak megkerestek, de azóta már össze is házasodtak, sőt a bisztró is megújult, megerősödött, és ki is fogjuk próbálni!
Nos, így lett egy éhes estéből karikagyűrű.
Imréről és az immár Danu Bárként üzemelő helyről itt, a Forbes-ban olvashattok bővebben.

Bal oldali kép forrása: Forbes