Kikerültem a fizetés-törlesztés-fizetés-törlesztés mókuskerékből és tőkés lettem, lett egy gyerekem, kétszer váltam, de elértem az álmom: ősi ázsiai városokban éltem. Péntek délutáni “hogyan gazdagodjuk meg” társasjáték a cégben. Játszok még párat és felmondok.
***

“Csak akkor tudod meg, hogy mit veszítettél, ha elveszítetted” mondja a közhely. De igazából sosem tudja meg az ember, hogy mit veszít azzal, ha valamit hagy elveszni.

Egyrészről ha tudná az ember annak a valaminek az értékét (amit nem kellene elvesztenie), akkor ügyelne rá abban az esetben, ha annak a valaminek az értéke fontos lenne neki. Ha tudatában van az értéknek és az fontos is, akkor nem veszti el (vagy legalábbis valószínűleg nem veszti el). Ám ha 1) nem fontos az az érték, akkor az elvesztéskor eleve nem fog annyira hiányozni, hiszen az értékek közt nem szerepel nagy súllyal, ha pedig 2) nem ismeri annak a valaminek az értékét, akkor ugyebár eleve nem hiányzik valami, aminek nincs tudatában.

Másrészről ha valaki hagy valamit elveszni, akkor hagyja elveszni az abban rejlő változást, lehetőségeket. Ez viszont azt jelenti, hogy effektive nem ismeri – nem ismerheti – azt, amit elveszít.

Tinédzserként legjobban a tudathasadástól féltem. Néha úgy éreztem, hogy nem bírom a fejemet a nyakamon hordozni, nem is az én fejem, nem is tudom ki lakik ott benne. Lassan-lassan ez elmúlt, de nyomokban azért megmaradt: van, hogy egyszerűen nem értem a saját kimenő jeleimet (viselkedésemet), amikor a belső jelek teljesen mások.
Pedig olyan egyszerű lenne szinkronba hozni a kettőt; ám a végső műveleteknél legtöbbször beleesek valamilyen csapdába. Megfelelési, elvárási, türelmetlenségi, önértékelési és egyéb csapda-gödrök, amitől csak rosszabb és bonyolultabb lesz minden, és a végeredmény sem az lesz, amit szépen, részletesen elképzeltem, ahogy teszik azt lányok a párnájukon álmodozva.

És vannak a pillanatok, amikor szinkronban van minden, a dolgok működnek. Van, aki “laza” állapotnak hívja, nálam inkább a “minden mindegy” címkével fut. Ilyenkor már nincs tét, amiről úgy érzem, hogy takargaton kéne azt, amit egyébként sem kellene. Ilyenkor már nem is érdekes a cél, már nem is akarom igazán. Aztán csak úgy megtörténik, minden erőfeszítés nélkül, megkapom azt/akit korábban nem. Egy idő után újra közelít a megfelelési-csapda, s újra bekerülök ebben az aszinkronos körforgásomba. Nem tudom, hogyan kell kikerülni ezeket a gödröket; pedig nagyon szeretném azt tenni, amit érzek.

Egyszer szeretném azt átélni, hogy a dolgok egyszerűen mennek, nincs bonyodalom, nincs félreértés, nincs sértődés, nincs egymásra mutogatás, nincs túlérzékenység. Elsőre biztos furcsa lenne, hogy mindenki megért mindenkit, kedvesen rámosolyog és türelmesen néz. Csak egyszer, egyvalakinek el kell kezdenie. De mindig az a kérdés, hogy ki kezd. Ez igazából szerep-kérdés: ki az aki bevállalja, hogy ő a kezdő, a kockáztató.

Már 10 napja vagyok harminc. A harmincévesen eltöltött idő mérlege:
- 1 vírus
- 3 munka
- 1 pár színes kesztyű
- 76 nm (újra) fehér fal
- 1 csövezés
- 3 mézes pálinka
- 1 okoskodás konferencián
- 1 punkrock (?) koncertecske

Mintha egy tükörrel beszélgetnénk: ugyanazt mondjuk egymásnak, és talán ugyanazokat is érezzük. Valamikor sokat voltunk egy hullámhosszon (103,103,103)- és talán ez is az, csak másképp.

Körülbelül két évvel ezelőtt elvesztettem a saját fonalamat, de ezt akkor nem tudtam. Csak éreztem, hogy valami nem kóser, nem kerek a világ. Befelé fordultam önkéntelenül, hogy megtudjam, hogy mi a baj. Ezzel persze más dolgokat és mást kizártam. És vártam arra, hogy majd valami, vagy valaki kihúz ebből az állapotból. Persze hiába vártam, ugyanis ez abszurd: a saját kis gödröcskémből nekem kell kimászni, helyettem nem találja meg az elveszett aranyfonalat senki. Az elmúlt egy-másfél hónapban találtam valamit: azt nem tudom még, hogy ez az a fonal-e, vagy valami más, de valami, az biztos.
Azt hiszem, most sikerült igazán ködösen elmondanom valamit.

****
A mai napi jó hír: megnyertünk egy nagy pályázatot, amit nagyrészt én írtam.

****
Van az a hagyomány, hogy újévkor odállunk a folyópartra, és kiürítjük a zsebeinket; ezzel szimbolikusan megszabadulunk a bűneinktől.
Valahogy ezt érzem: ha nem is bűnöket dobtam a folyóba, de szorongató érzéseket, számonkérést, szemrehányást igen. Amolyan Buddhának is érzem magam: furcsa nyugalom szállt meg, megmagyarázhatatlan, hiszen látszólag nincs megoldva semmi. Értem is, meg nem is.