Tinédzserként legjobban a tudathasadástól féltem. Néha úgy éreztem, hogy nem bírom a fejemet a nyakamon hordozni, nem is az én fejem, nem is tudom ki lakik ott benne. Lassan-lassan ez elmúlt, de nyomokban azért megmaradt: van, hogy egyszerűen nem értem a saját kimenő jeleimet (viselkedésemet), amikor a belső jelek teljesen mások.
Pedig olyan egyszerű lenne szinkronba hozni a kettőt; ám a végső műveleteknél legtöbbször beleesek valamilyen csapdába. Megfelelési, elvárási, türelmetlenségi, önértékelési és egyéb csapda-gödrök, amitől csak rosszabb és bonyolultabb lesz minden, és a végeredmény sem az lesz, amit szépen, részletesen elképzeltem, ahogy teszik azt lányok a párnájukon álmodozva.

És vannak a pillanatok, amikor szinkronban van minden, a dolgok működnek. Van, aki “laza” állapotnak hívja, nálam inkább a “minden mindegy” címkével fut. Ilyenkor már nincs tét, amiről úgy érzem, hogy takargaton kéne azt, amit egyébként sem kellene. Ilyenkor már nem is érdekes a cél, már nem is akarom igazán. Aztán csak úgy megtörténik, minden erőfeszítés nélkül, megkapom azt/akit korábban nem. Egy idő után újra közelít a megfelelési-csapda, s újra bekerülök ebben az aszinkronos körforgásomba. Nem tudom, hogyan kell kikerülni ezeket a gödröket; pedig nagyon szeretném azt tenni, amit érzek.