Aranyosak a North Carolina állambéliek.
Blogfícsör náluk.

Ma újra virágokat ültettem, sok év kihagyás után.
1:2-höz a túlélés esélye nálam átültetés esetén, ezért az esetek nagy részében inkább nem ültettem, nem akartam megint azon szomorkodni, hogy ismét kinyírtam egy virágot.
De ma éreztem magamban az erőt, hogy most sikerülni fog.
Remélem sikerült.

Hát ennél szebbet nem lehetett volna mondani nekem. Ayala Bar, a kedvencem, egy ékszer-istennő. Persze, talán egy lehelletnyit a hasonlatban benne van, hogy “olyan, mint egy másik”…nade milyen másik! Könnyed, kreatív, friss, intellektuális, színes, saját belső világa van, erő sugárzik belőle. Azért nem rossz, ha ehhez hasonlítanak.

Főleg azután, hogy az egyik kiállító lefikázta a cuccaimat, és implicit lopással vádolt.

Fishing – for compliments ;-)

Metropolis

Szia Szivem! / Hello Sweatheart!

Tigriscsíkok / Tiger stripes

Selyem / Silk

Nagymama kedvence / Grandma’s favourite

Pillangók / Butterflies

Újabb Zs-legends.
Disznóval Izraelbe.

Tegnap találkoztam a testvér-biciklimmel.

Épp komótosan tekertem a Gödör felé, amikor az egyik pirosnál mellém ér egy lány bordó biciklivel. Nézem, hogy de ismerős ez a bicikli. Jéé, hát rokon! Nézem jobban: a lánynak ugyanolyan biciklije van. Ezért ez nem semmi: kevés Den Haag márkájú bicikli gurul Pesten.

A lánnyal barátságoan egymásra mosolyogtunk, majd ő megkérdezte: ‘Vasárnap a Pecsában voltál?’. Mondom igen. ‘Mert egymás mellett parkoltunk egy ideig’- mondta, majd továbbment a zöldön. Such a magic coincidence!

***
Csináltam egy új, képes blogot.
Then and Now.

Ez a lánc valamikor 1987-1990 között készülhetett (sacperkábé), és enkezemmel festettem az összes kis fagolyót, hengert. Azt hiszem az első láncaim közül való.
Volt egy nyár, amikor ilyeneket festegettem, meg papírmaséból csináltam gyöngyöket egy könyv képei alapján.

Úgy örülnék, ha egyszer előkerülne valahonnan az a fajta fülbevaló, amiből az 1990/91-es tanévben kb 20 párat csináltam. A pincében találtam fekete drótot, volt szép zöld színű gyöngyöm és hajtogattam belőle az akkor divatos csillár-formájú (STB-stílus) fülbevalót. Valakinek asszem odaajándékoztam, mert nekem ugyebár akkor nem volt lyukas a fülem. Valahogy nagyon bejött az osztálytársaimnak (lányosztály!), és kérték: csináljak nekik is. Csináltam vagy 20 párat (párja 100 ft, emlékeim szerint), aztán kiborultam. Hihetetlenül meguntam, hogy ugyanazt “kell” csinálnom, és abbahagytam az egészet. Pedig lehet, hogy elég lett volna azt mondani, hogy héj, lányok, tudok ám mást is!

Ha valamelyik volt iskolatársam a szekrény aljában megtalálja azt a bizonyos fülbevalót, akkor PLS szóljon!

Ma reggel kivakartam magam az ágyból, bekapcsolom a gépem, töltődnek a levelek….
…és látom, hogy megjelent az Etsy-n életem első angol nyelvű cikke!

Riadó, riadó!! OMG, OMG! Izgatott kapkodás, még reggelizni sem bírtam. Olyan boldog vagyok, hogy elértem azt, amit két hónapja kitaláltam.

Nem állítom, hogy újságírásilag ez az életművem, de sok év után megint azt érzem, amit egyszer régen: ‘Úristen, a HVG-ben megjelent egy cikkem! Mindenki álljon meg egy pillanatra!’

Nem volt ám egyszerű összehozni ezt a cikket: amilyen rövid és népszerűsítő, annál többet kellett vele dolgozni. Március elején, egyik Storque-cikk mellett megláttam egy kis dobozkát, amire azt írták, hogy itt kell beküldeni az ötleteket. Nosza, gondoltam, hát ilyet én is tudok, és mennyire fantasztikus lenne egy ilyen látogatott blogba írni a Wampról. Be is küldtem az ötletet, de persze válasz nem jött – írták is egy automata válaszban, hogy kb. két hét alatt jutnak el oda, hogy válaszoljanak. Ebben az esetben el sem jutottak idáig: egyáltalán nem jött válasz. De nem hagytam magam, és elmentem a márciusi Wampra, ahol fotóztam, írtam egy rövid cikket és alkalmaztam a korűbban már jól bevált partizán-akciót. Ez abból áll – a HVG-Hálós cikkeknél fejlesztettem ki -, hogy amikor az ember újságíróként adatokat szeretne egy nagyobb amerikai szájt/vállalattól, akkor a szokványos ‘Media Inquiries’ menüpontban található emilcím mellett az összes elérhető címre elküldi a kérdéseit. Így pl állandóan elküldtem a Job@, Support@, Help@, Sales@ stb stb címekre is a levelem, és az esetek 90 százalékában működött: valaki volt olyan kedves és továbbította a levelem a megfelelő embernek, aki már a saját emilcímével válaszolt.

Na, ezt alkalmaztam ez Etsy esetében is: a márciusi Wampról szóló cikket/fotókat elküldtem az összes létező etsy-s címre, és nem kellett csalódnom: valaki a support-ból válaszolt nekem és továbbította a megfelelő emberenek a cikket. A megfelelő ember két hét múlva írt is nekem: hogy nagyon szép és jó, de azért dolgozzak még rajta. Konkrétan az egészet újra kellett írni és fotózni, de egyáltalán nem bántam, mivel végre valahogy bekerülem a gépezetbe, és ez volt a lényeg.

A cikkírási folyamat is elég érdekes volt: az volt a nagy kihívás, hogy 800 szóba kellett belesűríteni a magyar kézműves hagyományokat és a modern kézművességet, valamint a kettő közti kapcsolatot. Hát kb úgy éreztem magam mint vasorrú bába a mágneses viharban: elveszve. Nulla tudásom volt – és most is csak 0,01 fokkal több – a magyar kézműves hagyományokról, és arról, hogy egy többszáz éves kultúrából melyik lehet az a 4-5 szelet, amit érdemes felvillantani. Egy napig bújtam a néprajzi lexikon megfelelő oldalait, de a helyzet csak rosszabb lett, és még a szakemberek sem segítettek. Felhívtam egy csomó tájházat, meg a Hagyományok Házát, de sajnos nem tudtak arra a kérdésemre válaszolni, hogy melyek a magyar kézműves hagyományok azon területei, amit egy rövid (!) népszerűsítő cikkbe bele lehet írni, mondjanak 2-3 ilyet.

Lehet, hogy rosszul tettem fel a kérdést, nem volt érthető, de az biztos, hogy mindenki tovább küldött ahelyett, hogy elmondta volna: szerinte a csuhébabákról vagy a fazekasságról lehetne írni. Azt gondoltam, hogy csak létezik valaki, aki kicsit átfogóbban bír gondolkodni a magyar kézműves hagyományokról, és képes eldönteni, hogy egy teljesen laikus számára mi lehet az érdekes. Egy idő után beleuntam a körkörös telefonálásba és megállapítottam: valami nem stimmelhet a rendszerrel ha csak olyan szakbarbárok ülnek a vonal másik végén, akik képtelenek konkrét választ adni, ráadásul ajánlani sem tudnak egy konkrét személyt, aki szerintük képes válaszolni a kérdésekre.

Eléggé el voltam keseredve, amikor kaptam egy ötletet, hogy próbálkozzak a szentendrei skanzennél. És ezen a ponton végre kibújt a nap a felhők mögül: egy kedves phd-s lány magáévá tette a problémám, legalább fél órát gondolkodtunk különböző szemponto mentén, majd végre sikerült megtalálni azt a négy területet, amit ilyen rövidségben fel lehet értelmesen dolgozni, nem unalmas és van benne valami érdekesség – még nekem is.

Hát innen már csak az angollal kellett megküzdeni: eddig azt hitem, hogy jól tudok angolul, de kiderült, hogy nem: nagy hiányt szenvedek a kompakt angolos kifejezésekben és a szinonímákban. A megjelent cikk ugyanis már a szerkesztett változat, és bizony sokkal szebb angol megfogalmazások vannak benne, mint amiket én írtam.

De ez igazából cseppet sem von le a jókedvemből, sőt!
Ihaj-csuhaj-rekettye!

Másfél évvel ezelőtt megállapítottam róla, hogy érzelmi lejmoló. Ez egy megállapítás volt. Most viszont valahogy már látom is. Van ilyen: ahogy én néha cigit, ő úgy azt az érzést, hogy szeretik. Ebben persze semmi különös nincs, hiszen mindenki szereti érezni, hogy szeretik. Csak ebben az esetben nem társul hozzá se döntés, se felelősségvállalás, se semmi.

Nem tudom, hogyan fogom ezt kezelni. Szép-szép, hogy erről így elmerengek, meg megvilágosultnak érzem magam, de egészen más abban az adott pillanatban lenni, szemtől szemben, cheaks to cheaks.

A kép egyébként kísérlet is: az egyik kép vaku nélkül, a másik vakuval, a harmadik sárga szalvétával letakart vakuval, a negyedik pedig narancssárga szalvétás vakuval készült. Vicces. A kedvencem persze a vaku nélküli változat.

Vannak napok, amikor minden egyszerre történik, és mire leülepedik, addigra eltelik jópár nap. Ilyen volt a csütörtök-péntek is. Kaptam egy ebédmeghívást, s ezzel párhuzamosan – ugyanabban az időben és helyen – újra KM asztalához sodródtam, és az estét sikerült hármasban tölteni vele és Mr. Robinsonnal, majd végül persze kettesben.

Másnap felkelek, van egy órám készülni Szomszédasszony esküvőjére, erre kiderül, hogy ismét címlapos vagyok az Etsy-n (4. alkalom!). Gyorsan printscreen, e-mailek kezelése, közben rendrakás, öltözés, rohanás Dunabogdányra.

Mire eljutottam odáig, hogy elmerengjek a csütörtök éjjeli eseményeken, ma lett. “Nem akarlak elveszíteni” hangzott el, mely mondat ugyan mélyre hatolt, de a második reakcióm – persze már csak magamban – igen egyszerűen és keresetlenül hangzott: “hát basszameg”. Tipikus húzd meg – ereszd meg mondat. Gondolom legalábbis, hiszen ilyet eddig még nem hallottam, de úgy képzelem, hogy ilyen lehet.
Na, és akkor mi van? Semmi.