Ma reggel kivakartam magam az ágyból, bekapcsolom a gépem, töltődnek a levelek….
…és látom, hogy megjelent az Etsy-n életem első angol nyelvű cikke!

Riadó, riadó!! OMG, OMG! Izgatott kapkodás, még reggelizni sem bírtam. Olyan boldog vagyok, hogy elértem azt, amit két hónapja kitaláltam.

Nem állítom, hogy újságírásilag ez az életművem, de sok év után megint azt érzem, amit egyszer régen: ‘Úristen, a HVG-ben megjelent egy cikkem! Mindenki álljon meg egy pillanatra!’

Nem volt ám egyszerű összehozni ezt a cikket: amilyen rövid és népszerűsítő, annál többet kellett vele dolgozni. Március elején, egyik Storque-cikk mellett megláttam egy kis dobozkát, amire azt írták, hogy itt kell beküldeni az ötleteket. Nosza, gondoltam, hát ilyet én is tudok, és mennyire fantasztikus lenne egy ilyen látogatott blogba írni a Wampról. Be is küldtem az ötletet, de persze válasz nem jött – írták is egy automata válaszban, hogy kb. két hét alatt jutnak el oda, hogy válaszoljanak. Ebben az esetben el sem jutottak idáig: egyáltalán nem jött válasz. De nem hagytam magam, és elmentem a márciusi Wampra, ahol fotóztam, írtam egy rövid cikket és alkalmaztam a korűbban már jól bevált partizán-akciót. Ez abból áll – a HVG-Hálós cikkeknél fejlesztettem ki -, hogy amikor az ember újságíróként adatokat szeretne egy nagyobb amerikai szájt/vállalattól, akkor a szokványos ‘Media Inquiries’ menüpontban található emilcím mellett az összes elérhető címre elküldi a kérdéseit. Így pl állandóan elküldtem a Job@, Support@, Help@, Sales@ stb stb címekre is a levelem, és az esetek 90 százalékában működött: valaki volt olyan kedves és továbbította a levelem a megfelelő embernek, aki már a saját emilcímével válaszolt.

Na, ezt alkalmaztam ez Etsy esetében is: a márciusi Wampról szóló cikket/fotókat elküldtem az összes létező etsy-s címre, és nem kellett csalódnom: valaki a support-ból válaszolt nekem és továbbította a megfelelő emberenek a cikket. A megfelelő ember két hét múlva írt is nekem: hogy nagyon szép és jó, de azért dolgozzak még rajta. Konkrétan az egészet újra kellett írni és fotózni, de egyáltalán nem bántam, mivel végre valahogy bekerülem a gépezetbe, és ez volt a lényeg.

A cikkírási folyamat is elég érdekes volt: az volt a nagy kihívás, hogy 800 szóba kellett belesűríteni a magyar kézműves hagyományokat és a modern kézművességet, valamint a kettő közti kapcsolatot. Hát kb úgy éreztem magam mint vasorrú bába a mágneses viharban: elveszve. Nulla tudásom volt – és most is csak 0,01 fokkal több – a magyar kézműves hagyományokról, és arról, hogy egy többszáz éves kultúrából melyik lehet az a 4-5 szelet, amit érdemes felvillantani. Egy napig bújtam a néprajzi lexikon megfelelő oldalait, de a helyzet csak rosszabb lett, és még a szakemberek sem segítettek. Felhívtam egy csomó tájházat, meg a Hagyományok Házát, de sajnos nem tudtak arra a kérdésemre válaszolni, hogy melyek a magyar kézműves hagyományok azon területei, amit egy rövid (!) népszerűsítő cikkbe bele lehet írni, mondjanak 2-3 ilyet.

Lehet, hogy rosszul tettem fel a kérdést, nem volt érthető, de az biztos, hogy mindenki tovább küldött ahelyett, hogy elmondta volna: szerinte a csuhébabákról vagy a fazekasságról lehetne írni. Azt gondoltam, hogy csak létezik valaki, aki kicsit átfogóbban bír gondolkodni a magyar kézműves hagyományokról, és képes eldönteni, hogy egy teljesen laikus számára mi lehet az érdekes. Egy idő után beleuntam a körkörös telefonálásba és megállapítottam: valami nem stimmelhet a rendszerrel ha csak olyan szakbarbárok ülnek a vonal másik végén, akik képtelenek konkrét választ adni, ráadásul ajánlani sem tudnak egy konkrét személyt, aki szerintük képes válaszolni a kérdésekre.

Eléggé el voltam keseredve, amikor kaptam egy ötletet, hogy próbálkozzak a szentendrei skanzennél. És ezen a ponton végre kibújt a nap a felhők mögül: egy kedves phd-s lány magáévá tette a problémám, legalább fél órát gondolkodtunk különböző szemponto mentén, majd végre sikerült megtalálni azt a négy területet, amit ilyen rövidségben fel lehet értelmesen dolgozni, nem unalmas és van benne valami érdekesség – még nekem is.

Hát innen már csak az angollal kellett megküzdeni: eddig azt hitem, hogy jól tudok angolul, de kiderült, hogy nem: nagy hiányt szenvedek a kompakt angolos kifejezésekben és a szinonímákban. A megjelent cikk ugyanis már a szerkesztett változat, és bizony sokkal szebb angol megfogalmazások vannak benne, mint amiket én írtam.

De ez igazából cseppet sem von le a jókedvemből, sőt!
Ihaj-csuhaj-rekettye!