Végre, végre!
Publikus, lehet róla sokat beszélni: Fűszeres Eszternek megjelenik a könyve!
Olyan fantasztikus látni – és asszisztálni hozzá -, ahogy egy álom megvalósul.

Úgy csöppentem bele, hogy shadai felhívott nyáron: lesz Eszternek ez a könyve, és arra gondoltak, hogy fotózzak bele. Egy percre elállt a lélegzetem: még soha senki nem kért meg arra, hogy egy nyilvános dologba – ami egy könyv ráadásul – fotózzak. Fotózok én már 13 éve, de az esetek 95 százalékában magamnak, maxi barátoknak, és igazából nem jutott eszembe, hogy ez akár olyan lehetne, amit publikálnak. Nem arról van szó, hogy nem tudom a helyén kezelni a fotóim minőségét, hanem arról, hogy íróasztalfiók-tevékenység volt eddig.

Na, szóval dobtam egy hátast, és a föld felett egy milliméterrel járók boldogságával ugrottam bele. Aztán jött a mégjobb rész: legálisan – és külön kérésre – hódolhattam egyik kedvenc tevékenységemnek, ami nem más, mint közelről fényképezni embereket, belemászni az arcukba, elkapni az átsuhanó érzelmeket, emberek és tárgyak közti viszonyokat és megfogni egy pillanatban a mozgást. Egy szóval ellopni – najó csak kölcsönvenni egy pillanatra – az emberek lelkét.

Néha persze kicsit sajnáltam az Esztert, aki végtelen türelemmel viselte, ahogy néha már az orrlyukába tolom a fényképezőgépem. Persze jutalma nem marad el: szerintem nagyon szép képek születtek. (Amúgy az emberek így reagálnak általában: hihetetlenül rühellik, amikor belemászuk az arcukba, ám annál jobban örülnek a vágeredménynek.)

Egy szép kép Eszterről, manga-stílusban