Utálom, amikor azt mondják nekem: “Na, mesélj!”. Ezek arra várnak, hogy majd én szórakoztatom őket. De ha bele is kezdek valamibe, egy mondat után már csak a saját nótájukat fújják. Annyira álszent dolog ez a “Na, mesélj, mi van veled?” kérdés, általában azok teszik fel, akiket igazából nem is érdekel az, hogy a másikkal mi van.

Sokat gondolkoztam az R. exb.nőmmel való “szakításon”. A régi mondás sajna igaz: lakva ismerszik meg az ember. (Biztos ő is ezt mondaná rólam.) Gimiben és utána is tök jóba voltunk, és igazából máig nem értem, hogy mi történt, honnan szedte azokat a faszságokat, amiket rólam mondott a legjobb barátnőimnek. Az igaz, hogy a szarban segített, de a másik kezével meg egyedül hagyott. Persze, lehet azt mondani, hogy ő épp akkor szerelmes volt és bimbódzott a kapcsolat, de azért mégiscsak azt gondolom, hogy mégsem kellett volna már az első este egyedül hagynia.

Sokáig azt gondoltam, hogy majd jól megbeszéljük a dolgot, ha már egy kicsit távolabb kerültek az események. Nemrég találkoztunk – 4 évvel a dolgok után – és én feldobtam a labdát (igaz, hogy nem teljesen egyértelműen, de azért, hogyha nem akar belemenni, akkor legyen kibúvója) és ő nem csapta le. Ebből arra következtetek, hogy neki nincs megbeszélnivalója, se igénye, se semmije.

És nem tudok haragudni – a hallott dolgok ellenére sem -, csak fáj.