Csomót gondolkodom mostanában a „mi legyek ha nagy leszek” kérdéssel kapcsolatos döntésről/döntésképtelenségről, arról, hogy kell-e egyáltalán dönteni, van-e ennek „határideje”.

Ez már amióta az eszemet tudom így van: nem tudok válaszolni a kérdésre. (Irigykedem is a hugomra, aki konkrétan pszichopedagógus akar lenni. Azt ugyan konkrétan nem tudom micsoda, de irigylem, mert döntött és már másodikos gimis korában járt pszichológia előkészítőre. :-)

 

Az újságírásba jól belesodródtam – igaz, nagyon megkedveltem. A cuciba nem sodródtam bele, csak épp kezdőként bukdácsolok, viszonylag kevés sikerélménnyel.

És még mindig nem tudok dönteni, mert mindkettőt szeretem, de mindkettő teljes embert kíván.

A pasim szerint nem kell most rögtön dönteni, mert egyrészt nem mindenki jön ki az anyjából úgy, hogy az első levegővételnél már tudja, hogy ő sejtbiológus lesz, másrészt meg miért ne lehetne több szakmát jól elsajátítani. Amerikában meg úgyis az emberek párszor szakmát válatanak életükben, a lakhelyről nem is beszélve. Én meg ennél determinisztikusabb vagyok: valamiért azt gondolom, hogy kell dönteni. De nyilván könnyebb lenne nekem (is), ha elfogadnám azt, hogy nem kell dönteni.

De akkor meg ott a kérdés, hogy melyikről mondjak le – hiszen mindkettőhöz egész fenék kell. Vagy nem is kell lemondani?

Nem tudom.

Valaki mondja meg milyen az élet, valaki mondja meg miért ilyen. Tádádá tádádá tádádá.

 

Meg azt is ki kellene találni, hogy mit akarok. Vagy csak sodródjak? Akkor meg nem lesz „céltudatos” énképem. Az baj?

 

Addig is legyél te is az usa elnöke és lődözz.