Szeretnék luddita lenni.
A csont új munkahelyi gépem megtagadja az együttműködést velem. Rontom-bontom! Biztos vagyok benne, hogy a frusztráció-aggresszió tézis ez esetben kiválóan működne: ugyan a gép végképp kipurcanna, de én legalább jól érezném magam. Asszem rugdosással kezdeném, majd kitépném az alaplapot és nekihajítanám a szemközti falnak. Aztán a ventillátorok következnének: ugrálnék rajtuk amíg apró műanyag-miszlikek nem keletkeznek. (Leszarom a takarítást.) És amikor már végső kétségbeesésében sípol, akkor csak simán beletaposnék a házába, majd feltépném az ablakot és kihajítanám a hideg télbe. És nem érdekel, hogy megfázik, hogy sír, hogy fenyeget.
Csillogjon az a mérföldkő!
Mélységesen együtt érzek minden érettségire készülő diákkal. Emlékszem, amikor annak idején én készültem erre a megmérettetésre, folyamatos stresszben voltam. Hiába mondta mindenki, hogy “Hidd el, nem olyan nehéz, mint hiszed!”, biztosra vettem, hogy én leszek...