Nem váltott ki túl nagy visszhangot a főzősblog ötletem; ezek szerint senkinek sincs főzős tapasztalata, kalandja. Vagy csak nem akarja megosztani. Vagy nem is annyira fontos másoknak az evés meg a konyha, mint nekem. Ez persze nem tántorít el, megyek és leszek donkihóte.

Pedig a konyha ugyebár egy központi hely. Elsősorban ott eszünk, de talán a bulikban betöltött szerepe még fontosabb. A mi konyhánk 8-10 nm (a nappali meg 30), mégis mindig ott nyomorog mindenki, alig lehet kinyitni a hűtőt, kihúzni a dugót, netán megszerezni az asztalon lévő utolsó darab szendvicset. Ezen kívül a konyha a nagy megváltó beszélgetések színtere is – küldön figyelmet érdemel a két baromi kényelmetlen szék, – inkább sámli – amin ücsörögni szoktunk ilyenkor. (Amúgy most fel is merült bennem, hogy talán kiegyensúlyozottabb hangulatban telnének egynémely beszélgetések, ha a konyhai székek kényelmesebbek lennének.) Ja igen, és a konyha – a szüleimé – volt a színtere valaha fodrászati kísérleteimnek is. Azt olvastam valami tinimagazinban ugyanis, hogy a sütő melege előhozza a hajból a csodaszép loknikat, amilyeneket akartam. (Ők biztos a hajsütőre gondoltak…) Nosza, fogtam magam, begyújtottam a sütőt és szépen belelógattam a fejem, hogy olyan hullámos legyen a hajam, mint azé a csajé a képen. Körülbelül egy órát tartottam a fejem a sütőben – egy csöppet meg is égettem magam – de sajnos nem lett hullámosabb a hajam, mint máskor. Úgyhogy visszatértem a jól bevált fejlelógatós módszerhez, aminek hátulütője volt viszont, hogy a végén ősasszonynak néztem ki. A módszert azóta tökéletesítettem, a hajam jellege megmaradt.