Két pogácsa beszélget:
– Képzeld, felvételiztem az egyetemre!
– És?? Felvettek?
– Áá, egy pogácsát?!

Ez jutott eszembe az idei felvételi-mizériáról és a valóban rekordokat döntő ponthatárokról.
A hugomat viszont felvették! Szeptembertől Debrecenben fog szobát bérelni, miközben Freud és Jung munkásságát hasonlítja össze kognitív szempontból. Mellkasomat szétfeszíti a nővéri büszkeség. Az én pici, nyafkás hugom hogy megnőtt, milyen szép és okos lett és hasonló testvéri ömlengések.

A hugom életútja eddig tökéletes ellentéte az enyémnek. Ő például már másodikos gimnazistaként tudta, hogy pszichólógiát akar tanulni, és már akkor elkezdett előkészítőre járni. Én mindig csak toltam a kérdést magam előtt, 1995. február 28-n, este 10 órakor csak ültem a másnap reggel postázandó egyetemi jelentkezési lapok felett, és nem tudtam, hogy mit szeretnék, mit írjak oda. Vártam az isteni sugallatot. Ez az én eposzi toposzom, a “Mi leszek, ha nagy leszek” kérdéskör, ami azóta se lett megválaszolva. Nyilván mindenkinek megvan a maga toposza, amit hosszasan és sokat csócsál; a hugomé biztos nem ez (lesz). Az anyukámé a kövérség, elhízás, fogyókúra.