12 éves kora óta ismerem, ő a legrégebbi fiúbarátom. Dani (aki mellesleg gimnáziumi barát öccse) olyan, akit mindenki szeret.
Az 1994/95-ös tanév volt a legjobb: mindennap – vagy majdnem legalábbis – együtt ténferegtünk. Hol a körúton baktattunk, hol gofrit ettünk a Jégbüfében, hol pedig a lábunk lógattuk Gellért püspök szobráról. De szigorúan csak délutánonként.
Egy péntek este elmentünk a Hunnia Caféba egy-két barátnővel, és ő is ott volt: nagyjából fürtökben lógtak rajta a lányok. Akkor rádöbbentem, hogy ő is felnőtt, már nem az a helyes kisfiú, aki pár évvel korábban majdnem feldöntött egy kosárpályán. És ez nagyon furcsa volt. Jött a szalagavató, és ő megsértődött, amiért nem vele táncoltam. Jött a ballagás, majd nekem az egyetem, és a meghitt kis közösségünk lassan elpárolgott, egyszerűen elágaztunk egymástól. Legközelebb öt évvel később éreztem újra ezt a melegséget: Dani levele sokat segített a lelki egészségem viszonylagos megőrzésében, a bánatos özvegy szerep elkerülésében.

Aztán pár éve, újra összerakva a képeket, utólag megállapítottam: 94/95-ben szerelmes voltam. De akkoriban bátorságom egy nyúléval vetekedett, gátlásaimnak se szeri se száma nem volt. Leginkább mégis a három év korkülönbséget gondoltam hatalmas szakadéknak, hiszen a korabeli szerepelvárások és sztereotípiák a jótékony korkülönbséget (a lányhoz viszonyítva) felefele, és nem lefele értelmezték. (És ezek ma sincsenek másképp.)

A tegnapi esküvőjén annyit táncoltam, hogy lila folt lett a csípőmön. (Egyszerűen egyetlen emlékképem sincs arról, hogy így nekimentem volna valaminek.) Ők voltak a legszebb pár, ever.