Fogadkozom magamban, hogy én aztán nem fogok úgy viselkedni, mint a szüleim. Én biztos nem fogok 30 évig ugyanazon rágódni, körbe-körbe járni. És néha teljesen megijedek magamtól, mert anyukám reakcióit vélem felfedezni magamban. Ilyenkor visszahőkölök, jobban megértem őt, de tudom: nem akarok így élni, bizonytalanul, követelőzve, mint egy kisgyerek.
Persze érthető a dolog: mégiscsak ebben éltem 22 évig. De tudok-e változtatni a beégetett programon, felismerem-e a szituációkat, a félrevivő gondolatmeneteket?
***

Hugom sírva érkezett haza: rossz kedvének egyik részét az képezi, hogy nem lehet a barátjával. Nemcsak most, az első egyedül töltött hét után, de általában is kissé morózus, ha nem találkozhat vele. Ijesztő ezt látnom: nem biztos, hogy jó, ha érzelmileg ennyire függ valakitől. Persze szólni nem lehet, hogy “Anikó, ne függjél, mert hosszú távon az nem jó neked”, mert úgysem hiszi el, meg ő úgyis szerelmes. csak asszisztálni lehet a valamikori (remélhetőleg nem túl fájdalmas) felismeréshez.
A másik oldalról meg érthető az egész: 19 évesen kikerült a kis meleg fészekből, most már neki kell megteremtenie az életét; perszehogy nagyon várja a megszokott, biztonságos dolgokat, embereket.

***
A buliban ismét alakítottam: (majdnem) sikerült bemutatkoznom valakinek, akit kb 10 éve ismerek, csak most 14 kilóval több van rajta, mint legutóbbi találkozásunkkor.