Újabb asztalracsapás: most a családban.
Kiabáltam a szüleimmel, hogy folyton csak veszekednek, akkor is, amikor velem foglalkoznak. Kiabáltam, hogy 30 éve ez megy, járják a köreiket, és ebből elegem van. És némileg szemrehánytam, hogy részben ezért építgettem magamban hasztalan elméleteket, és ezért van az most, ami. Ez önmagában persze csúsztatás, hiszen a múlt az múlt, és már eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy válasszak: hogyan is akarok élni. De az alapvető „programbeégetés” kisgyerekkorban már megtörtént, amikor – talán a sok veszekedés miatt – nem mindig éreztem, hogy harmonikus, szeretetteljes légkörben élek. Részben innen a konfliktuskerülés, a békesség mindenek felett, az alkalmazkodás.

Kiabáltam anyukámmal is: akaratán kívül bizonytalanná tett, mert ő is az (volt). Talán kicsit igazságtalan voltam, hiszen ez már megtörtént, és csak rajtam múlik, hogy mit kezdek ezzel: így maradok, vagy lassan leépítem, beheggesztem a vélt/valós sebeket. Kiabáltam, mert megijedtem attól, hogy ugyanazt produkálom amit ő, és amit nem akarok. És kiabáltam, mert szeretném megspórolni a változással/változtatással járó nehézségeket, és mert én alapvetően nyugalmat és feloldódást szeretnék a kiabálás helyett.

Úgy tűnik, ez a konfliktusok időszaka számomra.