Némileg ismerős érzésekre bukkantam, habár inkább különálló részei, semmint az egész együtt:

„amikor végül megjöttek, valahogy éreztem, hogy történt valami. aztán g. csak annyit mondott, hogy már nem kell felmenni a kórházba. „akkor most hazamegyünk?” – néztem bután. és ahogy ott ültünk az ikea-kanapén szorosan egymás mellett, üvöltöttem volna, végül sután csak annyit dörmögtem félhangosan: „ugye most nem fogunk sírni, bazmeg?” órákkal később, a kádban jutott el talán csak az agyamig a valóság, hogy volt és nincs többé. hogy nem kell már esténként buszozni a kibaszott tömött 22-esen zötykölődve, hogy nem kell újra átélni a tehetetlenséget s bámulni a merev arcmaszkot, amit ráhúzott az élet, csak a kétségbeesett szorongó szempárt szabadon hagyva. égettek a szemei, gyáva voltam és menekültem volna előlük, nem bírtam a lelkiismeretfurdalással, hiszen nekem tudnom kell segíteni, hát milyen szakra járok én???”

Azt hiszem az történt, hogy én is átsorolódtam a tehetetlenség-érzéssel küzdők sorába, hiszen egyszer már nem sikerült, pedig akkor rengeteg energia volt bennem és rengeteg hit, habár az orvosok próbálták megmagyarázni, hogy felesleges. Persze tudom, hogy nem rajtam múlott.

Egy optimista robot voltam, bár nem is lehettem más: az optimizmus és a valóság kizárása önvédelmi reakció volt. A második alkalommal már kevésbé tudtam annyira hinni. De szerencsére e második alkalommal az érintett gyógyulni akar(t). Azt nem tudom, hogy Soma miért adta fel, adta meg magát.

****
Valaki azt mondta, hogy egy kapcsolat öt év: ha az első másfél évben alapvető problémák támadnak, akkor öt év a maximum. Ez történt, percre pontosan.