A Társadalomelmélet nevű órán arról volt szó, hogy a történelem során hogyan is alakult az emberkép. Ennek egyik megkerülhetetlen fogalma az individum, az egyén. Valamire reagálva felvetettem, hogy az egyén az tulajdonképp másokhoz képest egyén, hiszen másokhoz, a közösséghez képest határozódik meg az, hogy mi az egyedi, az individuális. Erre az előadó ellenvetette, hogy igen ám, de a régiek ezt inkább úgy képzelték, hogy önmagába zárva egyedi, nem másokhoz képest, hanem van az egyén és az ő gondolatvilága, ami stabil és kész – függetlenül a külvilágtól. És miközben beszéltem vele beúszott az agyamba: hát pontosan ez az én problémám magva, vagy valami hasonló. (És innentől sajnos már nem tudtam figyelni az előadóra, csak befelé, hogy hú, megint megfogalmaztam valamit.)

***
Lakásom még-tulajdonosa azt álmodta, hogy terhes vagyok; szép kerek pocakkal találkoztam vele valami táborban. Álma egyáltalán nem áll messze tőlem: pár napja is annyi helyes kisgyereket láttam egy művházi foglalkozáson, meg amúgy is egyre több gyerekre vigyorgok rá az utcán, és kissé irigykedve nézem a más babás ismerőseimet. S. Hanna sikongatásait is olyan ellágyulva hallgattam, mintha rokonságban lennék vele. Nyilván közeledik az én biológiai időm, vagy mi. A művházban beszélgettem egy szociális munkással, aki tíz éve tervezget gyereket, de valahogy sosem jött úgy össze, hogy ne csak tervezés legyen. Megijedtem: mi van ha én is leragadok a tervezés fázisában?

***
Vasárnap pedig olyan történt velem ami már nagyon rég óta nem: délután fél háromkor szálltam ki az ágyból. Nem is emlékszem arra, hogy mikor hagytam magam fetrengeni ilyen sokáig. (Mondjuk tegnap azt hittem, hogy dél van akkor, amikor valójában fél három volt, mentségemül szolgáljon.)