Tegnap találkoztam egy nem olyan régi magammal, amint mindenen stresszel. Olyan ismerős volt a gondolatmenet, hogy ezt „nem LEHET abbahagyni, értsd meg” (ti. a stresszelést, önemésztést): próbáltam valahogy segíteni, nyugtatgatni fiú-magamat, de nem igazán sikerült; látszott, hogy ez az ember teljesen bele van zuhanva az önemésztős ördögi körbe. Persze, egyrészről megértem, hogy ez neki egzisztenciális kérdés, csakhát attól nem oldódig meg, ha gyötrődik és fogja a fejét.

Persze nem mintha én maradéktalanul magam mögött hagytam volna a rágódást, mint lelki műfajt, de határozottan sokkal rövidebb ideig tart egy rágódási ciklus mostanában. Ilyenkor jön a stresszelés, hogy „de ez miért van így, meg nem értem, meg akkor hogy lesz stb stb” és tehetetlennek érzem magam, mint akit legyűrtek a körülmények. Aztán az agyam egy idő után kapcsol, hogy „felesleges energiakidobás ezen rágódni, ettől úgysem változik semmi, a helyzetet kell elfogadni és azzal kezdeni valamit”, majd egy idő után lenyugszom és a vihartól fáradtan nézek ki a fejemből.