A külföldi nyelviskolai tartózkodásokban – és egyáltalán a hosszabb külföldi tartózkodásokban – az a jó, hogy az ember újjászületik. Szó szerint. Az ottani emberek nem ismerik, számukra nincs múltja és legfőképpen nincs homlokzata, amit tartania kell. És ezek nagy könnyebbségek; mintha tiszta lappal indulna az ember, újra konstruálhatja magát másoknak (persze a meglévő határok közt).
De ez többnyire csak félmegoldás. Az igazi kihívás – és tartóssággal kecsegtető – a meglévő környezetben újra definiálni és konstruálni dolgokat, mialatt a környezet tisztában van a múlttal és motivációkkal. Akkor ígérkezik igazán eredményesnek egy probléma megoldása, ha azon a terepen küzdök meg vele, ahol született és nem félreteszem, megoldatlanul.
Hát legalábbis ezeket mondogatom magamnak, amikor rossz kedvem van, és arra gonolok, hogy jobb lenne elmenni. (Persze erre lehet azt mondani, hogy feladat és küzdés-mániás vagyok; lehet. Hiszen lehet, hogy a probléma az idő és új élmények révén, az elavulás miatt megoldódna amúgy is.)