Elmentem a Pecsába. Útban odafele eszembe jutott, hogy együtt mennyit jártunk oda, és elkezdett hirtelen hiányozni a közös világnak e darabja. Majd az egész: az ismert, biztonságos és megszokott (volt) világ.
Megijedtem attól, hogy nyilvánvalóan teljesen új világ(ok)ba kell belépnem, részben megteremtenem. Nem igazán tudom, hogy mitől ijedtem meg, hiszen természetes, hogy új emberekkel új világok jönnek. Csak persze kérdés, hogy mennyire új, mennyire távoli az eddigitől. Valószínűleg türelmetlenség van bennem – újfent és nem túl meglepően. Szeretném, ha megint valamilyen ismert, biztonságos fészekmeleg lenne – természetesen a belső feszültség nélkül. ‘Időbe tellik, amíg ez kialakul’ mondja az egyik agyféltekém, és én persze csak bólogatni tudok erre a másikkal.
Csillogjon az a mérföldkő!
Mélységesen együtt érzek minden érettségire készülő diákkal. Emlékszem, amikor annak idején én készültem erre a megmérettetésre, folyamatos stresszben voltam. Hiába mondta mindenki, hogy “Hidd el, nem olyan nehéz, mint hiszed!”, biztosra vettem, hogy én leszek...