A csontvázak előbb-utóbb kiesnek a szekrényből. Nekem 7 év kellett azt hiszem.

Már egy évvel ezelőtt is éreztem, hogy van valaki a szekrényben rajtam kívül, de nem nagyon foglalkoztam vele. Az elmúlt pár hónapban pedig egyre többször integetett kifele a csontváz a hermetikusan elzártnak hitt szekrényéből, mígnem pár héttel ezelőtt végigzokogtam egy pszichológiai témájú előadást. A fájást, az ürességet pont ugyanolyan erősen éreztem, mint 7 éve. És most is.

7 évvel ezelőtt egy ideig úgy tűnt, hogy csökken az erőssége és meg is szűnik, majd többnyire hallgatott 6 évig. De tavaly eszembe jutott, hogy mi is történt valójában. Belefáradtam a sírásba, az önsajnálatba és elegem volt már: azt kívántam, hogy zárja el egy nagy bronz ajtó a Somát és az emlékeket. És így is lett: ajtó becsukódott, én egy idő után jobban lettem, emlékek és érzések bent maradtak, elzárva.

Azt hiszem, most már akarok emlékezni, de nem tudom hogyan. És igazából félek is emlékezni. Félek emlékezni arra, hogy igazából mi nem voltunk jó páros, hogy akkor túl fiatal voltam hozzá. Hogy igazából egymás mellett éltünk, és a mai Judit mennyivel másképp csinált volna mindent. Hogy mennyire ragaszkodtam. Hogy mennyire féltem, amikor az utolsó éjjelén kihányta a kólát, és el akart küldeni, mert tudta, hogy nem szeretem látni a hányást. Hogy mennyire elhittem, hogy meggyógyul. Hogy komolyan csodálkoztam, amikor a halála után másnap felkelt a Nap. Hogy azt hittem, hogy most mindennek vége. Hogy csak egyszer sírtam el magam a kórházban őelőtte. Hogy hogyan rángott a májkómában. Hogy azt mondta, hogy gyerekeket szeretne, én meg mondtam, hogy majd kicsit később. Hogy 3 hónap alatt 20 kg-t fogyott.

És közben másfél-két évig rettegtem: hol a létbiznytalanság miatt, hol a bezárkózása miatt, hol azért, hogy nem kívánom, hol pedig azért, mert nem engem akar.
Nem tudom, hogy ez segít-e. Valahogy rendesen, megbékélve – nem tagadva – kellene szakítanunk. De hogy lehet egy halottal?