Napok óta szarul alszom, és megint pókokkal álmodom. Éjjel kinyitottam a szemem, és a szomszéd párnán épp egy véznalábú pók mászott kifele, a takaró alól. Persze villany és szemüveg fel, takaró feltúr, pók eltűnt. És ez megismétlődött pár órával később is. Kénytelen voltam belátni, hogy azt is álmodtam, hogy kinyitom a szemem. Annyira elegem van már ezekből, és nem értem, mert például a szúrós-dongó rovarokkal kapcsolatosan is van zsigeri félelmem, mégsem álmodom azt, hogy beszorulok egy méhkaptárba. (Brrrrr, jaj.) Mindig csak a pókok, és mindig csak arról szól a mese, hogy ott másznak az én életteremben. Nem csinálnak semmit (a mászáson kívül), csak vannak, nagyok és változatos kinézetűek, noha az esetek többségében a véznalábú családból valók. Már nagyon fárasztanak.

****
Tibeti buddhista esküvőn voltam, és nagyon szórakoztató volt. Igazi közösségi esemény egy ilyen: a násznépnek is komoly szerepe van. Például kellett füstölőt gyújtani, istenek eledelének – ami azifjú pár első közös főzése révén készült el – tűzbe hajítása által jóllakatni a szellemeket, és inni a menyasszony borából. Mindez pedig valami fantasztikus rockosított mantrára történt, amit sajnos nem lehet beszerezni, mert a láma közölte: ez egy titkos mantra, csak prahna ötös fokozattól (??) felfele szabad hallgatni, és ez most egy kivételes alkalom. A ceremónia végén pedig tibeti gulyást osztogattak a fiatalok, amibe véletlenül belefőztek egy pulykát is.