Soha nem szoktam arrébb menekülni a buszon, még akkor sem, ha elém ül egy hajléktalan. Mindig arra gondolok, hogy szegény amúgy is szarul érezheti magát minden nap, minden hónap, nem akarom tovább alázni csak azért, mert odaült mellém.

Ma reggel a hetes buszon azonban szakítottam ezen elvemmel, és szó szerint kitörtem a kettes ülés belső részéből, ahova két perccel azelőtt bevackoltam magam. Épp hozzáláttam volna a reggelizéshez, amikor valaki háttal leült mellém. Először csak annyit láttam, hogy hosszan előreálló alsó ajkai vannak – mint azoknak az afrikai törzsi pasiknak, akik kistányért tesznek a szájukba -, majd megcsapott a jellegzetes higító szag, legvégül pedig megláttam a pasi pólója alól előkerülő nejlonzacskót. Akkor úgy gondoltam, hogy nem akarom végignézni a szipuzást: felpattantam, és a busz elejébe vágtattam.

****
Valami, amit még nem tudok definiálni, formálódik. Talán egy szép, fényes, meleg gömböcske. Egyre jobban hiszek az ösztönökben, leginkább a nőiben.