Igazi sabatoltam. Volt minden: sok ember és kaja, két szép gyertyatartó, fehér gyertyák és egy pici, szőke Dávid. Pici, szőke Dávid kicsi kezével fogta az enyémet, úgy gyújtottuk meg a gyufát és a gyertyát. Elmondtam az áldást, majd mindenki lelkesen tapsolt és sábátsálomozott. Pici, szőke Dávid szeme csillogott, én felkaptam és egy nagy puszit nyomtam az arcára.
Sosem volt ilyen kedves sábátsálomom, pedig páron már részt vettem. De ez nagyon a sajátom/mienk volt.

Valahogy heveny allergiás reakciókat váltott eddig ki belőlem a vallásosság bármilyen formája, ami túlmegy azon, hogy az ember évente kétszer elvándorol a zsinagógába, és egyszer-egyszer elmegy széderezni. Legtöbbsztör olyan hülyén éreztem magam mások sábátjain, széderein, hanukáin stb stb, olyan kívülállónak, ormótlanul mozgónak, pályaelhagyónak. Valószínűleg sok volt nekem az öt év egy vallásos oskolában. Most valahogy elkezdenek újraéledni dolgok, vagyis inkább életre kelnek a maguk módján.