10 év után újra láttam a Tanár Urat, már nagyon vártam ezt a találkozást; sokat gondoltam rá.
19 és 22 éves korom között odavoltam érte, de talán kifejezőbb, hogy egy megkérdőjelezhetetlen idol volt nekem. Elvarázsolt, látásmódot adott, erős inspirációt. Jópárszor kívántam, hogy bárcsak 35 évvel fiatalabb lenne. Aztán vége lett az iskolának, és ő még valamiért meg is orrolt a csoportra – már nem is emlékszem, hogy miért -, a lényeg, hogy 10 évig nem láttam leszámítva a krisnás étteremben lévő összefutást, ahol egy fél köszönésig jutottunk. Sokszor vadásztam a kiállításaira, és rendszerint kiderült, hogy épp lecsúsztam róla.
Az elmúlt 10 évben pedig megmaradt olyannak, amilyen akkor volt 3 évig: építő, támogató, inspiratív, szarkasztikus és motyogós. (Egyszer elvitt kocsival a Népszabiba a macskakövön, és harmadszorra sem értettem semmit abból, amit mondott, viszont már cikinek éreztem visszakérdezni negyedszerre, úgyhogy azt hiszem próbáltam értelmesen hümmögni.) Nálam megállt az idő.
Nemrég volt 70 éves, elmentem a szülinapi kiállításának megnyitójára a Mai Manóba. Megláttam, és hirtelen megijedtem: mit mondjak a gratuláláson kívül? Aztán összeszedtem magam, odamentem köszönni: valami szokványos mondatok voltak mosolyokkal, de közben ott lebegett a gondolatbuborék a fejem felett: nyakába ugrok és fejhangon örvendezek, hogy de jó látni ismét, vissza akarok menni az időben, oda, amikor csoportosan képeket nézegettünk, beszélgettünk, hetente találkoztunk.
Aztán körbementem. Nemcsak fotózott, hanem írt is. Mozaikos stílusban, emlékeket, meghatóan. Néztem a képeket, olvastam a szavakat és azon méláztam, hogy miért is nem folytattam a fotózást. Emlékszem, akkor azzal indokoltam, hogy nem érzem olyan kiugróan jónak magam, metro-katalógust és baleseteket meg nem szeretnék fotózni. Most úgy látom, hogy ez talán hülyeség volt: kipróbálhattam volna mire jutok. Aztán eszembe jutott egy pár héttel ezelőtti beszélgetés valakivel, aki nincs oda az ő képeiért, ami kapcsán arra jutottam: igazából nem érdekel, hogy ki miért nem szereti, ez szerelmi ügy. Leslattyogtam az emeletről, búcsúpuszi, indulás elfele nehéz szívvel. Ott maradtam volna még sertepertélni: csak úgy, nem mintha tudtam volna bármit is mondani, csak egy kis időutazásra.
10 év után újra láttam, és ugyanúgy odavagyok. (Így van már csak ez az idolokkal: nincs igazából új élmény, ami a réginek ellent mondana, így maradnak és bebetonozódnak az emlékek.) Azt hiszem azért volt/van rám ilyen hatással, mert ő volt az első, aki valamilyen koherens utat, látásmódot, életszemléletet tudott mutatni, és ami máig hat.
Szeretném megköszönni.