Nem tudom, tudjátok-e, de én sosem készültem ékszertervezőnek. Sőt, semminek sem készültem. Inkább csak kerestem mindig valamit, amit szívesen csinálnék.

Anyukám orvosnak készült és orvos is lett, apukám pedig mérnöknek készült és az is lett…hosszú ideig.* (Erre a részre még visszatérek!) Így tehát tinédzserként azt gondoltam, hogy nincs más dolgom, csak választani egy szakmát, amit majd életem végéig szerethetek és űzhetek. Jó, de mi legyen az? Igaz, hogy az általános iskolai, és gimnáziumi éveimet végig valamilyen kézműves foglalatossággal töltöttem (varrás, batikolás, papirmasé, kerámia, festés, drótékszerek), de eszembe sem jutott, hogy ezt komolyan kellene venni. Valami „rendes” szakma kell.

Hát klasszikus értelemben vett rendes szakmát (már amire a nagymamák is azt mondják a barátnőiknek, hogy ‘Juditka jó szakmát választott, xy lett’) nem sikerült választanom, de gimnázium után újságíró iskolában kötöttem ki, fotóriporter osztályban; mondhatjuk oda sodort az élet. Eléggé jó helyre sodort, imádtam – és a mai napig imádom – a fotózást, később pedig az újságírást. Akkor azt gondoltam, hogy jó, akkor tiszta sor: újságíró leszek, végülis az is rendes foglalkozás, és akkor így most meg is van oldva a ‘mi-leszek-ha-nagy-leszek’ kérdés.

Az újságíró iskolában – mely közben egyetemmé avanzsált – tanultunk egy évig szociológiát, ami lenyűgözött, azt éreztem, hogy ‘hú, végre valami, ami által jobban megérthetem az amúgy kaotikus világot’, úgyhogy jelentkeztem szociológia szakra is, ahova felvettek. Boldog voltam, de hangsúlyoztam mindenkinek: ‘áááá, én nem akarok szociológus lenni, engem csak érdekel ez a dolog’.** (Fontos részlet, erre is még vissztérünk.)

22 éves koromtól dolgoztam újságíróként, sokáig egyetem mellett, külsősként, majd később egy komoly online hírlap munkatársaként. Egy nap a budapesti Szent István körúton sétáltam, amikor feltűnt egy gyöngybolt. Bementem és hirtelen felindulásból, szemtelenül nagy összegért bevásároltam mindenféle gyöngyöket és szerszámokat. Akkor már 10 éve nem csináltam semmi kézműveset, hanem arra koncentráltam, hogy a „rendes” szakmámban „rendes” legyek. 2002. április 6. volt a dátum: az Orbán-Medgyessy tévévitát megnéztük, közben pedig összedobtam két nyakláncot. Így indult újra a kézműves éltem.

Nemsokára lediplomáztam a szociológián is, majd befészkelte magát a gondolat: ha már van egy ilyen diplomám, akkor miért is ne próbálhatnám ki a piackutató szakmát. (** Remélem figyeltek arra, hogy évekkel korábban azt mondogattam, hogy ‘áááá, ezt sosem’.) A gondolatot tett követte: elhelyezkedtem egy piackutató cégnél, újra pályakezdő lettem. Mindeközben otthon ontottam magamból a láncokat, fülbevalókat. Az újságírást sem hagytam abba, külsősként dolgoztam több újságnak is. Ekkoriban azt gondoltam, hogy jó: ha már nem lettem „rendes” újságíró, azért még rendes szociológus, piackutató lehetek, akkor leszek az.

Már-már beállt egyfajta egyensúly, amikor felvettek egy PhD képzésre, valamint majdnem ezzel egyidőben megkértek, hogy távozzak a munkahelyemről. (A volt főnököm akkor azt mondta, hogy higyjem el, most rossz, de meg fogom neki köszönni. Igaza lett; meg is köszöntem neki 9 évvel később.) Felgyorsultak az események: ösztöndíjas PhD hallgató lettem, és megugrott az ékszertermelés. Innentől kezdve ‘komoly hobbival rendelkező szociológus’-ként tekintettem magamra, mondtam is a környezetemnek, hogy ‘áááá, én nem szeretnék ékszereket csinálni főállásban, mert akkor gyorsan kiégnék’*** (Figyelitek? Újra az ‘áááá, én neeem’ mondat, szinte mintázat jelleggel.)

2007 fontos év volt: 10 év után abbahagytam az újságírást. Egyszerűen azt éreztem, hogy már nem szeretném mások történetét elmesélni, inkább a magamét mesélném, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól, az újságírás meg én. Ezzel párhuzamosan felvettek a WAMP design vásárba kiállítónak, és megindultam a profi ékszertervezővé válás útján, bár ezt akkor még inkább úgy éltem meg, hogy ‘de jó, valaki fizet azért, ami amúgy nekem a szerelemtevékenységem’.

Pár évig egyensúlyozgattam a piackutatói munka és ékszerkészítés között, majd a szintén volt főnököm (egy másik) közbeszólt. Úgy érezte, hogy már nem ég bennem úgy a médiakutatás tüze, mint anno, amikor kezdtük a közös munkát, úgyhogy kiajánlott engem egy másik ügyosztálynak annál a kiadvállalatnál, ahol dolgoztunk. (A főnök közbelép, újabb mintázat, észrevettétek?) Meghatódtam, ám csak fél évig tartott a boldogság: hamar megszűnt ez a munkakör, választás előtt voltam ismét.

36 éves voltam ekkor és döntöttem: beleugrok a teljes ismeretlenbe és főállású ékszertervező leszek. Ide most két csillagos megjegyzést is beszúrnék: *** talán feltűnt, az újabb ‘ááá, én neem’ mintázatból következő „de, bizony de”. És a legelső csillag: * apukám is 36 éves volt, amikor a biztosnak tűnő középvezetői mérnöki állását feladta, és beállt butikosnak, majd később műhímző vállalkozása lett. Ennek már 9 éve, és sokáig azt gondoltam, hogy ‘jó, hosszú és kanyargós volt az út, de akkor most megvan az, amit igazán szeretek és a foglalkozásomnak mondhatom: ékszertervező vagyok’.

Pár évvel ezelőtt azonban elengedtem azt a kérdést, hogy az identitásomat a szakmám adja. Már egyáltalán nem vágyom arra, hogy legyen egy szakmám, amit életem végig szerethetek és űzhetek, sőt azt sem gondolom, hogy életem során ne jöhetnének újabb váltások. Inkább csak azt gondolom, hogy nagyon kell szeretni azt, amit épp csinálok, mert annyi kihívás és megoldandó probléma van mindenben (meg öröm persze!), hogy csak a szakma szeretete tud túl lendíteni egy-egy mélyebb ponton. (Bár ez bármire igaz.) Szerencsésnek mondhatom magam, mert eddig még mindig azt csinálhattam, amit szerettem, ami érdekelt.

Ez pedig én vagyok 2007-ben, a Blikk Nők-ben, egy másik évtizedben, másik életben