Forrás: The Guardian

Nemrégiben Bangladesh fővárosában, Dhaka-ban összedőlt egy nyolcemeletes ház, maga alá temetve 1130 embert. A házban – ami eredetileg csak ötemeletesnek épült – több ezer varrónő és varróférfi dolgozott. Azokon a pólókon, nadrágokon, ingeken dolgoztak, amiket 2-4-6-8 ezer forintért veszünk a nagy ruházati világcégek boltjaiban, netán drágábbért a magasabbra pozicionált márkák boltjaiban, és nagy valószínűséggel ebben a pillanatban is rajtunk vannak.

Pár hónappal ezelőtt írtam egy posztot arról, hogy miért annyi az ára a kézműves, egyedi tervezésű termékeknek, amennyi. Ez a poszt – illetve a Guardian által készített kisfilm, ami nagyon tanulságos és ITT tekinthető meg – arról szól, hogy miért kerül annyiba a tömegtermék, amennyibe. A válasz viszonylag egyszerű: a világnak vannak olyan részei, ahol emberek bármilyen kicsi pénzért és szinte bármilyen körülmények közé elmennek dolgozni, s erre egy óriási ipar, valamint kormányzati politika épül.

A Dhaka-ban (is) gyártott olcsó ruházatnak ára van. Többek közt az, hogy varrónők és varróférfiak heti hat napot, napi tíz órát dolgoznak havi harmincezer forintnak megfelelő helyi pénzért, sokszor életveszélyes körülmények közt. Vajon mi, akik hordjuk az általuk varrt ruhákat, elmennénk ennyi pénzért ennyit dolgozni?

Nyilvánvalóan nem tudunk azonnal áttérni a fair trade, kézműves dolgok vásárlásához, mert egyszerűen nem reális, annyira a tömegtermelésben készült dolgokra alapul a mi életünk is. Ezzel a poszttal csupán csak a figyelmet akartam erre a kérdéskörre irányítani, hogy tartsuk észben ezt, amikor a következő H&M vagy Mango pólót vásároljuk. És néha-néha, egyszer-egyszer, amikor van lehetőségünk választani, akkor válasszuk a kézműves, vagy fair trade termékeket. Esetleg turkálókat, ruhacserepartikat. Az én ruhatáram 80%-a már évek óta turkálókból és ruhacserepartikról származó ruhákkal van tele.