Nagyon városi élőlény vagyok. Csak szárazság, – és a hektikus locsolást tűrő növényeim vannak otthon. A balkonon nevelt bazsalikomaim évek óta rendszeresen nem élik meg a nyár végét. És mégis beleugrottam a közösségi kertészkedésbe, noha elképzelésem sem volt arról, hogy milyen elkötelezettséget, tudást, idő – és energiabefektetést igényel. De jó ötletnek tűnt.

És az is, noha egészen másképp alakul minden, mint azt képzeltem: például a paradicsomaink még mindig a bölcsis korban vannak, míg a szomszédéké – akiknek kertje mindig sokkal zöldebb – legalább középsős óvodás. De hogy is keveredtem én ide? Egy ideje már nosztalgikus rohamok fognak el a vidéki házikók nyugalma, az ismert eredetű növények fogyasztása, a saját munkám gyümölcsével, a földből kibújó apró zöld levélkékkel kapcsolatban – nyilván mindez a korral jár.

Tavaly már valahol olvastam a közösségi kertészkedésről, és ezért is csaptam le oly hevesen idén télen a Kortárs Építészeti Központ által kiírt pályázatra: Lecsós Kert néven a Millenáris Parkban indítottak közösségi kertet, melynek parcelláira oly sokan jelentkeztek, hogy végül sorsolás útján kerültek a kertészekhez a minibirtokok. Igazából nem is volt kérdés számomra, hogy kisorsolnak-e, annyira akartam: a saját növénykém fejlődést nézni, mindezt közösségben, azaz nem vagyok egyedül a százmillió kérdésemmel – pont nekem való.

Csatlakozott hozzám két barátnőm, és mivel mindannyian paradicsomot akartunk nevelni, ezért a név is megvolt: a mi birtokunkat Földi Paradicsomnak fogjuk nevezni. Innen már csak pár feladat van hátra: magokat, palántákat szerezni, locsolni és felnevelni őket, és aztán már júliusban a saját lecsónkat ehetjük. Legalábbis március elején ilyen egyszerűnek tűnt. Az eleje még simán ment: hiperizgalmas zöld színű paradicsommagokat kaptunk a MonJardin!-tól néhány padlizsán, levendula, bazsalikom és az egzotikus pakchoi kíséretében.

A vallomás folytatását ebben a szuper magazinban olvashatjátok a 6. oldalon!