Ismét feljebb léptem az információs társadalom tagsági szervezetében. Van már personal homepage-m. Nemcsak blogom. Persze még csiszolgatni kell, hisz csak a főcím van meg, de ami késik nem múlik.

Nem olyan egyszerű ám középelegáns kosztümöt venni, amiben nem úgy néz ki az ember, mintha épp a tesco “rocsó” költségvetési tervéről szóló tárgyalásra indulna. Ha húsz nagdrágkosztümöt nem próbáltam fel az elmúlt két hétben, akkor egyet sem. A gondok kezdődnek az anyaggal: én olyat szeretnék, amiben többségben vannak a természetes alapanyagú textilszálak. Ez már önmagában kihívás. Akkor azt is szeretném, hogy ne legyen túl drága. És persze jó lenne, ha méretileg jó lenne. A női ruhák számozása legalább olyan kaotikus, mint a…..(most valami borzasztó bonyolultat akartam írni, de nem ment.) Szóval nagyon. 38-as méret legalább ötven féle változatban létezik, és ezek közül csak egy jó nekem. NA és persze azt is szeretném, hogy a kosztüm jól nézzen ki. A tervezők, szabók és varrónők valamiért egységesen úgy gondolják, hogy mindenkinek jól áll az extracsípő nadrág. (De nem.) És a répafazon. (Pláne nem.) Meg a szürke szín. (Fúj.) És a nagyon vastag anyagok. (Michelin-baba fíling.) Szóval such is life. And its getting sucher and sucher.

Közben még mindig fostalicskázom.

Juj.

Most már inkább – és es képileg is jobb hasonlat – úgy érzem magam, mint vasorrú bába a mágneses viharban.

Habár némely területen volt kis katarzis, és reménykedek újra, a helyzet azért fokozódott.

Az ember azt hiszi, hogy ez a világ rendje. Hogy ezt kell türelemmel viselnie, tanulnia belőle. És egy esti beszélgetésből kiderül, hogy nem. Sőt. Fel lettem zaklatva. Kicsit úgy érzem magam, mint az autóútra téved nyúl, akinek belevilágít a száguldó kocsi a szemébe. A nyúl megdermed, tudja, hogy most sürgősen csinálnia kéne valamit, de nem megy. Aztán vagy sikerül ezen túllépnie, vagy nem.

Nekem is félre kellene tennem a skrupulusaimat, a félénkségem, a ‘jaj de ciki lesz ha…’ hozzáállást.

Ma éjjel, álmomban már félig-meddig cselekedtem, de nagyon bénának, cikinek és gáznak éreztem az egész helyzetet. Ezen kell változtatni.

Mindig történnek kis dolgok, amire sokáig emlékszem, de igazából nem tudom hova rakni őket.

Mártírok útja, szemerkélő, szürke csütörtök délután. Egy kopaszodó, kissé pocakos pasi a fülemhez hajolt. “Amatőr fotózáshoz keresek modelleket. Érdekli?” “Nem.” “Megkérdezhetem, hogy miért nem?” “Csak.” “Jó válasz” – felelte és gyorsan lekopott. Rövid közjáték arról, hogy hogyan nem lesz az emberből amatőr aktmodell.



Aztán vannak dolgok, melyekre egyáltalán nem emlékszem, pedig kellene és szeretnék. Kitörlődött a memóriámból a 1997-2000 közti időszak nagy része. Részben pszichológiai önvédelem, részben nem tudom. Most már képes lennék emlékezni, de nem megy.

A munkahelyemen új gépet kaptam, 20 gigásat. És működik. Nincs kék halál félóránként. Ez egy új, fantasztikus érzés. Libresse-érzés – mondhatnám. A régi korábban 2, később 6 gigával vánszorgott az információs szupersztráda lehajtósávjában. Na, ez például határozottan hatékonyság-növelő intézkedés volt a részemről.



Bp. lefikázta az újságot, amibe írtunk Galáddal egy cikket. Szó mi szó, nem a legjobb kiadvány, azt el kell ismerni. De a cikk szerintem nem olyan rossz, persze nem is életünk főműve, nekem legalábbis.

Hiányzik a Háló, a régi. Oda jó volt írni, nagyon.

Racionalizálás van a cégnél.

Nem, ez hála Istennek egyelőre nem jelent leépítést és egyelőre (!) bérvonzatai sincsenek.

A racionalizáló kollega a kommunikációs kiadások megnyirbálásával óhajt racionalizálni. Mindjárt fel is vetette, hogy az adsl helyett legyen inkább analóg vonalunk. Szerencsére sikerült lebeszélni. Ha erőfeszítéseit siker koronázza, akkor fele annyi telefonvonalunk és havonta 50 rugóval többünk lesz.

Nekem meg inkább hatékonyság-növelő intézkedések jutnának az eszembe…de másnak nem.

Néha olyan érzésem van, hogy rossz helyen vagyok.

Iparművészeti Tanodába megyek. Valszeg januártól fusing üvegtechnikát fogok tanulni három hónapig, száz rugóért. Mindegy mennyibe kerül, mert ezt nagyon rég óta kerestem. Persze tudom, nem a legtudományosabb, legkomolyabb hely, de se kedvem se esélyem nincs az Iparművészeti Egyetemre.

Aztán pedig beiratkozom az ezüstműves tanfolyamra, ugyanott.

Annyira örülök, hogy megtaláltam ezt az iskolát.

Remélem addig kitisztul a vatta és a takony a fejemből.

Ebéd közben a töröknél egy nagy darab rizsgombóc legurult a farmeromra, onnan meg a földre. Ettől kedve nem volt megállás: majd’ minden falat közben kihullott egy-két rizsszem a számból. Arra is volt példa, hogy a rizsszem el sem jutott a számig. Ma különösen gusztustalanul étkeztem: 83 rizsszemet számoltam meg az asztal alatt. De végül is ezt a folyamatot tekinthetjük egészséges leválogatásnak: a tudatalattim nem hagyja, hogy túlterheljem a szervezetemet, amely így is tele van takonnyal. Ezért a rizsszemek kiesnek a számból. Logikus.



Tegnap ismét a világ szerencsétlenjének éreztem magam, miközben a zsinagóga előtt smúzoltam. Rájöttem – ahogy pár éve minden egyes alkalommal rájövök -, hogy nagyon nem bírom én ezt a smúzolást az évente-egyszer ismerősökkel, ugyanakkor nem is tudom magam kivonni a smúz-kényszer alól. Rendszerint ennek az az eredménye, hogy az aktuális smúz-ismerőssel három mondatig jutok, majd rájövök, hogy jaj de szar az egész, jaj de utálom. Ezalatt elkezdődik a terepszemle: pásztázzuk a terepet, hogy ki kivel smúzol és ki legyen a következő áldozat. Eközben én baromi szarul érzem magam, mert ugyan utálom a szituációt, de az nagyon irritál, hogy a smúz-partner nem képes rám figyelni és biztos azért, mert végtelenül unalmas dolgokat mondok. Ezek után már csak egy lépés választ el a világ szerencsétlenje-érzéstől: irigykedek a nálamnál sikeresebb smúzolókra, hogy milyen ügyesek, szórakoztatóak, következésképp sikeresek és szépek, csinosak és okosak.



Aztán pár óra múlva megállapítom, hogy nincs is igazam: az egyikük azt hiszi, hogy vénlány lesz, a másik elviselhetetlen, a harmadik bolond és így tovább. És ebből azt a következtetést vonom le, hogy a jó smúzolók azok, akiknek valami konstans problémájuk van – azaz mindig tudnak miről siránkozni -, tehát én biztos problémamentes vagyok.

És ez kitart legalább egy-két hétig.

Most valahogy aktuális kérdés a “hogyan legyünk jól egyedül” témakör. Írta vadjutka sikerkönyve.
Különböző megoldások vannak. Az egyik, nem épp a legjobb: barátnőm nagyon fél az egyedülléttől, ezért két expasival múlatja napjait, az egyik néha még ott is alszik (szigorúan!) nála. Szépen beosztja őket: az egyikkel megy esküvőre, a másikkal meg buliba. Mint egy nagy boldog család…persze ő is tudja, hogy nem így kéne megbirkózni az egyedül-léttel, és pláne nem így kellene új hapsit vadászni.

Anno az én megoldásom csak lehelletnyit volt jobb. Az egyik egyedül-vagyok pánikrohamomban összeírtam, hogy kiket hívhatok el ide-oda, amoda, végül egy megnyugtató lista lett belőle. Persze ezt nem az asztalfióknak írtam, így munka után minden este valakivel találkoztam, elmentem ide-oda, amoda…és egy hónap múlva olyan hihetetlenül fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam, hogy annak örültem, ha nem kellett semmit csinálnom, hanem otthon ücsöröghettem és tévézhtettem, olvashattam.

Elméletben persze tudom, hogy hogyan kell egyedül lenni, a gyakorlati megvalósítás azonban mindig csak egy-két hétre sikerült, utána vagy pasi jött, vagy depresszió.
Az egyedül-létet Londonban élveztem a legjobban: sokat jártam moziba, parkokba és piacokra és nagyon élveztem. Élveztem, hogy oda megyek és akkor, amikor akarok, érdekelt minden és mindenki, pörögni akartam, de visszafogottan. És legfőképpen egyáltalán nem érdekelt, hogy nincs pasim. Az utolsó egy hónapban olyan kiegyensúlyozott voltam, hogy csak úgy kicsattant. (Randiztam is egyet, a fiú meg elvitt valami 19.századi őrültekházához kirándulni. Többet nem találkoztunk.)

PS: Aki találkozott már a hogyan legyünk jól a sötétben c. könyvvel, az adja kölcsön!

Boldog Új Évet mindenkinek, akit érint!

Szombaton megtettem/tük, amire titkon biztos sokan vágynak. Egy ágyboltban a pasimmal kipróbáltuk az összes bemutatott ágyat. Egy hatalmas hangár-szerű helyiségben szép módszeresen másztunk le az egyikről, föl a másikra és így tovább. Baromi szórakoztató volt összehasonlítgatni, hogy az atkamentesített vagy a szuper-biomatrac a jobb. Az egyikre még rá is ugrottam, az meg azonnal reccsent is egyet. De szerencsére nem tört el semmi.



Vasárnap megint voltam családlátogatni és megint olyanok voltak a családtagjaim, mintha egy nagy olasz család lennénk: viharos veszekedés egy órán keresztül, majd nagy összeborulás. A probléma ezzel az, hogy egyszer-kétszer ez szórakoztató, de mindig átélni az borzasztó fárasztó és idegesítő. Márpedig ez van: ahányszor hazamegyek, valaki(k) mindig veszekszenek. De a hugom valahogy jobban bírja, mint én bírtam anno: ő nagyon beszól, illetve visszaszól. (Vagy én is visszaszóltam? Már nem emlékszem, de tény, hogy a konfliktus-kezelési technikámon ez nem segített, ugyanolyan kis alulfejlett maradt…mindmáig.)



Most tudtam meg, hogy az egyik kollegám – 32 éves – 16 éves kora óta együtt van a feleségével. Ez nagyon hihetetlen nekem. Ezzel átvették a vezetést az általam ismert párok között a “legfiatalabban jöttek össze” kategóriában.



Galadka pedig szakított/szakítottak. Kicsit szomorú vagyok emiatt, habár azt már jópár évvel ezelőtt sejtettem, hogy immár expasijához nagy adag türelemre van szükség extra adag alkalmazkodással. De azért nem féltem, még be sem rendeszkedik a szingli-életre, valaki máris lecsap a kezére.

Rájöttem, hogy mit akartam írni.

Asszem életemben először, tényleg komolyan aggasztanak a rám rakódott párnácskák. De a kicsinyítő képző használata annyira nem indokolt. Csak 2-3 kilót híztam, de úgy érzem, mintha kifolynék a ruháimból, mintha mindenki azon röhögne, hogy ‘hogy mer ez a csaj ilyen pólót felvenni, amikor kibuggyan a narancsbőre’…meg hasonlók.

Hibás önkép? Bárcsak…

Ilyenkor jönnek a fogadkozások: nem eszem kenyeret, sok zöldséget meg gyümölcsöt tömök magamba, többet sportolok, nem beszélek csúnyán stb. stb.

Kiléptem a kapun a csodaszép új cipőmben. Rögtön bele a kutyaszarba. Ez azt jelenti, hogy a cipőm nagyon szerencsés, hogy én hordom?

Az elmúlt két napban annyi minden volt a fejemben, hogy majd jól posztolom. És az összeset elfelejtettem. Nem voltak fontos dolgok, csak az élet apró kis történései. Ezek mégiscsak fontos dolgok.

Akartam valamit írni a hajléktalanokról. Meg arról, hogy Budapest legdrágább – és legjobb – éttermében vacsoráztam. Meg arról, hogy amióta nem dolgozik, Gyuri kivirult. Meg arról, hogy ‘nincs egy göncöööm seeeee’! Meg pénzem se. Meg.

Mi az értelme annak, ha az ember ahhoz a fodrászhoz jár, amelyikhez a nagymamája és a mamája is.

Megtudja, hogy a mamája a terhessége alatt is dohányzott.

Kicsit mérges vagyok.

Beszóltak.

Az egyik kedves olvasóm (jaj, de hülyén is hangzik ez…) hiányolja a szaftos részleteket a lánybúcsúról meg a veszekedésről. Aszonta: “Az nem hír, hogy összevesztetek és kibékültetek. Kb annyira nem, mintha azt mondanád, hogy 1 forintot esett a forint, majd visszament.”

Nincs érzéke a hírekhez. (Ne legyen soha hírszerkesztő!) A hír az volt, hogy veszekedés nélkül igazat adott nekem. Az meg tök mindegy hogy miben: hogy jobban áll-e a lila bugyi vagy sem, vagy kettő vagy négy gyereket érdemes felnevelni.

Najó, nem mindegy.

A lánybúcsú szaftos részletei.

Megérkeztünk, 4 szervező a Mumusba 6 körül. Éhesek és szomjasak voltunk. Gondoltuk a folyékony kenyér majd segít. 8-ra már sok ilyen kenyeret fogyasztottunk el, amikor is megérkezett az ünnepelt. Az első játék lényege annyi volt, hogy az ünnepeltnek – akinek be volt kötve a szeme – ki kellett találnia, hogy ki áll előtte. Mivel az ünnepelt alacsony, a többiek meg magasak – vagy legalábbis nem annyira alacsonyak – voltak, az ünnepelt egyből mindenkinek a mellét fogdosta meg. Ez alapján persze senkinél sem találta ki, hogy ki kicsoda – nem lévén leszbikus kalandja velünk ennek előtte -, így rögtön fel kellett hajtania két tequilát. A játékot figyelemmel követte három srác, akiknek módfelett tetszett, ahogy a helyre kislány rögtön a tárgyra tér és kitapogatja a melltartók kosarait. Nevettek és kipirultak, majd önként jelentkeztek csippendélfiúknak. Úgyan a csippendél-programot a többiek korábban leszavazták, a lánysereg mégsem tudott ellenállni e három fiú kedves mosolyának és pimasz pillantásainak. Elfogadtuk ajánlatukat, ők pedig azonnal nekiláttak kidolgozni a részleteket. Öt perc múlva kész volt a műsor, aminek a végén csak boxeralsó maradt rajtuk. Addigra az ünnepelt már a hatodik, barátnői még csak az ötödik tequilánál tartottak. A számok azonban nem lényegesek, mert utána következett a hab-tánc, azaz a fiúk telefújták magukat diétás tejszínhabbal – gondolva a lányok vonalaira – és az ünnepelt meg két barátnője szépen leette róluk. Erről már csak ennyit tudok mesélni, mert ezek már a wc-ben zajlottak. A hírszerző ismerős még annyit mondott erről, hogy miután mind a hatan kijöttek a wc-ből, nem volt már egyetlen tekercs wc-papír sem a wc-ben, viszont talált egy pesszáriumot a víztartályban.

Na és persze ebből egy szó sem igaz, de ezt asszem mondanom sem kell.

Szerintem a világ legunalmasabb lánybúcsúján vettem részt pénteken, amikor is a tequilák hatására nem bírtam egy ép mondatot sem kinyögni, a pasim viszont megsértődött.

Tömény hétvége volt ez.

Túlestem a lánybúcsún. Se jó, se rossz nem volt. Ellenben a tequilák….csak kettőt ittam, de máris visszavedlettem óvodásba. Egy nagy adag viasz-pocsolyába gyömködtem a teqiula megmaradt citromdarabkáját, majd ezt a masszát golyóbissá gyúrtam. És eközben úgy éreztem, hogy én most nagyon fontos dolgot művelek. Közben hihetetlenül gusztustlanul nézett ki a kezem, mint aki épp kolbász-tömésből (?) érkezett.

Összevesztem a pasimmal telefonon, majd vasárnap este katarzis volt. Igazat adott nekem, bármiféle vita, veszekedés nélkül. Ehhez persze az kellett, hogy én két napig érleltem a mondókámat.

Szombat este hajnali egyig ültem egy pizzériában azzal a társasággal – illetve egy részével – akikkel életem legjobb nyarát töltöttem érettségi után. Érdekes volt nagyon: alapvetően nem változtak az elmúlt kilenc évben. Ammbvivalens vagyok velük kapcsolatban. Pontosabban kettejükkel kapcsolatban. Nem bírom, ahogy csak magukkal, a maguk világával foglalkoznak, nem érdeklődnek…ezért is szálltam ki ebből a társaságból. Ugyanakkor érdekelnek, kiváncsi vagyok rájuk. De beszélgetni nem tudunk: én nem akarok béna kérdéseket feltenni (mit csinálsz most, hol laksz, van-e kutyád, macskád, ebihalad, mit írsz/rendezel, szereted-e stb stb.), ők meg nem tesznek. Pontosabban egyikük próbálkozott: megkérdezte mit csinálok most.

-Wildi, te most mit csinálsz?

-Piackutatok.

-… De nem újságírtál?

- De igen, csak ki akartam próbálni mást is.

- Aha. Az az, amikor cégeknek mér oda, bele?

- Igen, az.

Meg is lepődtem ezen a klasszikus kérdés-felelet társalgáson, hiszen nem emlékszem arra, hogy ő kérdéseket tett volna fel velem kapcsolatban. (Ha igen, akkor sem lehetett nagy hatása.)

Mindkettejüket sokszor néztem, mert kiváncsi voltam/vagyok rájuk, de szólni nem tudtam. Azért sem, mert valamiféle feltétlen reflextől vezérelve megkukulok, ha összefutok velük. Úgy érzem, hogy ők tipikusan azok, akiknek a ‘mi van veled’ kérdésére valami baromi szórakoztatót, vicceset, extravagánsat kellene mondani.Talán kicsit furcsa lehetett, hogy mennyit nézek. Mindegy.

Ebédidőben találkoztam a Szerával a körúton. Két éve nem láttam és ezalatt hihetetlenül megöregedett: az álla beesik, az arcát ráncok borítják, egy év alatt ötször volt a ’szívével’ kórházban és szomorúan, kissé reménytelenül beszél. Most azt gondoltam, hogy úgy 70 körül van; két-három éve 60 évesnek néztem.



Csaúdinger Leóné, Szerafina a teljes neve, noha férje, Csaúdinger Leó legalább 15 éve meghalt. Körülbelül 120 centiméter magas, és legalább 20 évig volt a szüleim takarítónője. Családtag volt, aztán két éve összeveszett anyukámmal és nem ment többet takarítani a szüleimhez.. (Anyukám, mint orvos pedig nem volt hajlandó fogadni a rendelőben. Ezzel nem teljesen értek egyet.)



Szóval Szera Stefinek (a néni, aki 7 éves koromig vigyázott rám) volt valamilyen távoli rokona. Szera három elemit végzett, és kisgyerek korában leesett a padláslétráról, ettől púp nőtt a hátán. Kilenc-tíz éves kora óta dolgozott.

Leó rendőr volt, azt hiszem jóval idősebb volt, mint Szera, ráadásul alkoholista. Kevés emlékem van Leóról: szőke, vörösbőrű.

Hat éves korom körül egyszer jártam náluk: olyan gangos házban laktak, ahol a folyosó végén volt a wc és Szera csinált nekem rántott párizsit. Akkor úgy éreztem, hogy én most egy nagyon drága étel elkészítését kérem a Szerától.

Aztán Leó meghalt, Szera pedig beköltözött a körútra – ebben a lakásban van wc.

(Egyszer csináltam egy életút-interjút a Szerával, de nem tudom, hogy hol van és nem is emlékszem már semmire. Ez úgy ‘96 körül lehetett. Talán megismétlem.)



Szerának voltak udvarlói (Leó előtt is): a legutóbbi a 6-os busz egyik sofőrje. A történet akár jó is lehetne: egyedülálló, nem szép, szem okos, ellenben öreg nő is találhat magának egy társat. Persze ez nem így van. Szera egy évvel ezelőtt elment a harkányi szanatóriumba a ’szívével’. Korábban utazott haza, és a lakásában ott találta a sofőr lányát és még négy embert. Kiderült számára, hogy a sofőr a lakása miatt randevúzott vele már ‘97 óta.



Szera azért nincs teljesen egyedül a világban: Leó volt cimborája, ‘a rendőr’ és családja gondját viselik: főznek neki ételt – ahogy ő főzött régebben másoknak. Meglátogatják, fel is hívják telefonon minden nap. ‘A rendőrnek’ van egy fia és egy lánya, a láynának meg egy 19 éves fia. Félek, hogy az ő törődésükbe is belevegyül a lakás iránti vágy akkor is, ha Szera náluk (is) már-már családtagnak számít.



Szera szerencsétlennek érzi magát és – ha jól vettem ki a szavaiból – eltartási szerződést akar kötni (ami ma már illegális), mert biztos megélhetést, törődést akar. Sajnálom. Megértem.

Szept. 1. Nagyon fontos nap a hugomnak.
- Idén fog érettségizni
- Idén lesz szalagavatója … amin biztos bőgni fogok és majd nem tudok rendesen fotózni
- és ma debütál(t) az osztályban azzal, hogy összejött az egyik osztálytársával, s egyben élete első pasijával. Kiváncsi vagyok, hogy tudják kezelni a helyzetet.
Nagyon drukkolok neki!!!

Megjöttek a dráva-képek. Valahogy kicsit vékonyabbnak gondoltam magam. Nem mintha kövér lennék, de az önképem valahogy másmilyen volt.
Mindenesetre a képek közt van egy, ami különösen kedves szívemnek és nagyszerűen legyezgeti hiúságomat.

Cím: A National Geographic rettenthetetlen fotósa, ezer tűzön és veszélyen át, testi épsége veszélyeztetésével.