(hvg.hu)

***

Dübörög a bulvár-csata. A Hot után beindult a Hello Vip, és ennek örömére muszáj voltam empirikusan összehasonlítani a két kiadványt. Részrehajlás nélkül: a HOT nyert. Arra az esetre gondolok, hogy egy lakatlan szigetre melyiket vinném magammal, ha elkerülhetetlen lenne a választás. Eleve szimpatikusabb a HOT “a sztárok is emberek” megközelítése, míg a Hello Vip valahogy kvantifikálni akarja a tartalmát (85 sztárcikk, 217 sztárfotó). Persze, mert a 100 karakteres két mondat is már cikknek számít. Ebből ered, hogy a layout rémes: hiszen ennyi sztárt ilyen kis helyre bezsúfolni csak így lehet. A HOT se szép – classic bulváros -, de legalább nem szédülök, ha ránézek.

Tematikájában persze teljesen hasonló a kettő azzal a különbséggel, hogy néha pont az ellenkezőt írják, vagy épp teljesen hajmeresztő dolgokat, kvázi agenda setting szándékkal, bár azt nem lehet tudni, hogy kinek a szándéka. (Kondor Cs: Dobó Kata pasija vs. Kiszel Tünde gyereke?) De természetesen vannak egyezések: Janet Jackson before-after elriasztó fotói mindkettőben helyet kaptak. És egyébként: miért érdekesek azok, akiknek az a foglalkozásuk, hogy “médiaszemélyiség”? Legalábbis ezt írták K. Annácskához, akiről 153 netes szavazó alapján közölték, hogy ő mennyire szimpatikus vagy nem a népnek.

A Hello Vip olcsóbb (ami az árérzékeny magyaroknál ugyebár nem elhanyagolható vonzerő), míg a HOT jobb minőségű papírra készült (de ez valószínűleg nem érdekli azokat, akiket inkább a számok “x sztár olcsóér’”). Mindez meg azért lehet lényeges, mert a verseny úgy tűnik, nem felfele húz, hanem inkább lefele.

Érdekes, ahogy a szülő-generáció elárasztja a wiw-et. Anyukámnak például 180valahány ismerőse van, és nem értettem, hogy honnan van neki ennyi, amikor a wiw közönsége (eleddig) főleg fiatalokból áll(t). Megnéztem az ismerőseit, s lám! az összes volt osztálytársamat bejelölte, és még egy csomó máshonnan származó barátomat, olyanokat is, akikről nem is tudtam, hogy ismeri.

De nem ő az egyetlen szülő, aki rácuppan a gyereke(i) barátaira. Már több anyuka és apuka is bejelölt, például bizonyos Ági anyukája, ráadásul leánykori nevén, hogy még véletlenül se lehessen rájönni, hogy ő ki. A másik meg zné Magdi, akitől meg is kérdeztem, hogy ki ő, mert “bocs, de nem ugrik be, hogy honnan ismerjük egymást”. Erre válaszol: hát az x Magdi vagyok, a leánykori nevemen biztos jobban rémlek neked, mert anyukád osztálytársa voltam, és egyszer sok évvel ezelőtt találkoztunk két órára.

Meg írtam neki, hogy nem igazolom vissza, mert a 10 évvel ezelőtti két órát tartó találkozás nekem nem meríti ki az ismerős kategóriáját, és amúgy sem ismerném meg az utcán. (Mondjuk sok más “ismerőst” sem.) Igazából ezt a rendelkezést már sokkal előbb kellett volna foganatosítanom. Például akkor, amikor telefonon beszéltem 10 percet a tv2 egy riporterével, aki aztán persze rámkattintott.

Így viszont meg már nincs értelme az eredeti kiindulás szerint – kapcsolati háló – az egésznek, hiszen az “ismerős” kategória annyira felhigult: lehet valaki, akivel tíz percet beszéltem és lehet más, aki viszont gyerekkoromtól barátom. És ez az apró, de fontos különbség nem jelenik meg a kapcsolati térképen. Persze lehet csoportosítani a kapcsolatokat, de nekem nincs türelmem végigmenni a majd’ 700 ismerősön, hogy ő most család, rokon, üzleti partner, iskolatárs vagy mi. Pedig a kapcsolati háló tartalmi jellemzőjéhez ez sokban hozzájárulna, árnyalná a képet például átfedései révén. Ehhez persze egy személyt több kategórába is be kéne, hogy tudjak sorolni.
Megint egy világmegváltó gondolat.

mai Színes Bulvár Lap, 6. oldal: “Menstruáló nőre támadt a szamár”

Azt hiszem megtaláltam a legjobb anti-hírt. Ez már nem is bulvár, hanem kategória nélkül futó műfaj. Még fringe news-nak sem jó, mert nem vicces, hanem inkább szomorú, hogy egyáltalán van olyan, aki szerint ez megér egy fél flekket.

***
Lehet, hogy az M0-s híd többet tett a mi kis honunk ismertségéért, mint a drágán fizetett hirdetés a NYTimes-ban. Itt van például ez is: “It’s not a bad strategy though, because if war ever breaks out with Hungary, what red-blooded American pilot is going to bomb the Chuck Norris Bridge?”

Igaz, ez főleg a lapok Misc. rovatában jelenhetett meg (ahogy a Guardian és a Washington Post esetében is nagyjából ez történt), nagy valószínűséggel elősegítve a “fura hely ez” képet. Nagyjából úgy, mint amikor én szembesültem azzal, hogy Afganisztánban létezik olyan, hogy Mártírok Minisztériuma.

Amúgy szerintem sokkal jobb volt a Formalde-híd és a Híd a Kwai folyón-híd. Kár, hogy csak párezer szavazatot kaptak.

Pár napig a döntés mámorában úsztam, könnyűnek éreztem magam és minden olyan egyszerű volt, lepergett előttem pár boldog év. Aztán elkezdtek jönni a “de mi van, ha …” kezdetű mondatok. A fene a bizonytalankodó fejemet.

De talán ebből is van kifele. Ma például megpróbáltam kitalálni, hogy mi az, ami tényleg tetszik nekem. Bevonultam egy öltöző-fülkébe és melltartókat próbálgattam. Be is vásároltam; persze az még kérdés, hogy másodikra is jónak ítélem-e őket. A múltkor meg egy cipőboltban randalíroztam: felpróbáltam a trendi cipőket, hogy mégis, hogyan állnak nekem, ha már évek óta úgy csípőből kerülöm őket.

Publi. “Hisz milyen alapon buzdít filmszalag és nyomdafesték közvetítésével múltunk démonaival való szembenézésre az, aki évtizedeken át képtelen volt a saját felelősségének, dicstelen szerepének meggyónására? Így mondhatjuk, hogy olyasmit követel a nézőtől-olvasótól, amelynek önmaga sem tudott megfelelni.”

****
Nem volt kedvem írni. Igazából most sem sok, csak megragadott ez a cikk.
Pedig sok vicces dolog történt. Például kiszámoltuk, hogy egy nyomdában lévő ezer kilós papírhenger mennyi ideig lenne elég egy ötfős családnak, ha wc-papírnak használnák. Tippeket ide!

Valamint takarításhoz előszedtem egy régen hordott pólót, és megcsapott egy ismerős szag, teljesen váratlanul, kicsit hátba is támadva. De azért jó volt.

“Bele fogsz magányosodni az elvárásaidba” írta nekem valaki, aki később beismerte, hogy ezt inkább magára értette – azaz vetített -, de azért elgondolkodtatott.

Most nekem tényleg olyan magas elvárásaim lennének? – vizslattam magam, és nem jutottam dűlőre. Az biztos, hogy az elmúlt hat évben (ilyen téren is) sokat változtam, valószínűleg már nem menne bárkit elfogadni úgy, ahogy van. Vagyis inkább arról van szó, hogy most elkezdtem méricskélni, ami eléggé nagy hülyeség, tegyük hozzá. Mennyire illik bele más annak a világnak a jó részeibe, ami eddig volt? – szól a kérdés, és érzem, hogy ez a szemlélet önmagában bezár, mégis egyelőre kapaszkodom azokba a dolgokba, amiket jónak gondoltam. A kapaszkodás a legjobb szó, hiszen akár el is engedhetném, valószínűleg nem történne az égvilágon semmi rossz, de én mégis kapaszkodok egy régi világ maradék darabkáiba.

****
Úgy tűnik nekem, hogy valahogy nyitottabbá kezdenek válni az emberek. Besétáltam ma egy könyvesboltba, megálltam egy polc előtt, ahol a szex-könyveket tartjék, és csak néztem. A Káma-Szútrát legalább öt különböző könyvben tartják, van tao, arab és tantrikus szex-könyv, van nagyvárosi lányoknak szóló vicces és melegeknek szóló komoly. Nagyjából tizenöt félét számoltam össze, míg 6-7 évvel ezelőtt alig lehetett ilyesmit könyvesboltban felleleni. És gondolom a könyvesboltok csak akkor tartanak ilyen sokfélét, ha van rá explicit megnyilvánuló igény.

Na, ilyen összefoglalókat szívesen olvasgatnék mindenféle témákban. Ez már egészen BBC-színvonal. De hogy ezt miért nem csinálják többen és gyakrabban?

****
Felhívott ma LD, és sikerült az emlékezetem legaljáról előkotorni egy 13 évvel ezelőtti tel-avivi emléket, miszerint bizonyos utcában milyen frankó kirakodóvásár van, és menjen csak oda. Rá is kerestem a guglin, és lőn! még mindig van kirakodóvásár, és mások is úgy gondolják, hogy az milyen jó, sőt: sokan a top10 látnivalóba sorolják. Néha egészen meglepődök a memóriám működésén: arcokra, nevekre sokszor nem emlékszem (pedig régen nagyon jó volt az arcmemóriám), történetekre van, hogy nem emlékszem, ellenben kézműves kirakodóvásárokra elég jól.

Termékfejlesztettem. Bővítem a portfólióm. A fényképezés még nem tökéletes, de azt is feljebb fejlesztem.

****
Kiderült: a harmadikon lakó kínai kislányt Jázminnak hívják. Olyan furán hangzik elsőre, valmai kínaiasabbat várna az ember. Ugyanakkor persze érthető: a kislány itt nő fel, helyi név kell neki (főleg, hogy a papája magyar). Akár Sarolta is lehetne.

Egyszer valaki visszakérdezett: miért mondom, hogy Somával előbb-utóbb úgyis vége lett volna? Akkor tudni nem tudtam a választ, csak éreztem. Most sem tudom pontosan, csak kezd valami fogalmam lenni róla.
Nagyjából gyerek voltam, amikor belekerültem egy kapcsolatba, és mindent elfogadtam úgy, ahogy volt. Nulla önreflexió, nulla kapcsolati reflexió. Nem is igazán gondolkodtam azon, hogy dolgok lehetnek másképp is, ha nem tetszettek. Eszembe se jutott, hogy nem tetszik valami. Azt hiszem, Soma ebbe kicsit belefásult, és előbb meghalt, semmint hangot adott/adhatott volna ennek (már ha tényleg így volt). A halála némileg konzervált engem is, amennyiben nem voltam arra kényszerítve, hogy elgondolkodjak a kapcsolaton, magamon, hiszen egy rajtunk kívül eső ok miatt lett vége (mindennek).
Akkor ajánlgatták, hogy menjek pszichológushoz, de én úgy gondoltam, hogy megy ez nekem anélkül is. Talán mégis hasznos lett volna: nem feltétlenül csak a gyász feldolgozásában, hanem talán elindult volna valami önreflexiós folyamat is, kicsit talán elkezdtem volna tisztábban lenni magammal. És lehet, hogy már akkor lezajlott volna az, ami most, és magamat valahogy jobban látva megyek bele új kapcsolatba.
Ez persze erősen a ‘mi lett volna ha’ játék, aminek általában nincs sok értelme, mert nem úgy történt, ami történt, és kész.

****
Holnap éjjel régiség-kereskedők éjszakája lesz…frankón kitalálták ezt a múzeumok ájszakája után.

Meghívtak egy körülmetélésre. Mindekettőnknek ez lesz az első, de a kisfiúnak remélhetőleg az utolsó.
Tanultunk ám a körülmetélésről: valami sarló-féle eszközzel a hentes lennyisszantja a felesleget. Na jó, nem ennyire drámai. Remélem azért nem ájulok el. Bár ha kibírtam már egy boncolást (utána palacsintáztunk), akkor a metélést is bírni fogom.

Most már kezd egy csokorra való példám lenni a különböző cégek sajtó-ügyosztályi alulműködéséről (malfunction-t akartam írni, de nem jutott eszembe a megfelelő szó). Most például felhívok egy meglehetősen ismert internetes céget, előadom, hogy erről és erről írok, kihez forduljak. “Hozzám – mondja egy fáradt női hang -, de most nagyon sok dolgom van és emellett olyan sok megkeresésünk van, nap mint nap telefonálnak újságírók és szakdolgozók. Szeptemberben térjünk vissza Önhöz!” Az nem jó, mondom, addigra már le kell adnom a cikket. “Jó – felel beletörődötten a hang – hát akkor nem tudom.”
Hja kérem, a népszerűség átka. De neki nem az a dolga, hogy pont az olyanokkal foglalkozzon – nyafogás nélkül! – mint én?! Végül persze rávettem, hogy a jövő hét közepéig válaszoljanak. (Kiváncsi vagyok, hogy ha úgy hívtam volna fel, hogy a népszabinak írom a cikket, akkor vajon hasonló nyafogást kapok, vagy haptákba vágja magát.)

Már korábban is belefutottam olyan sajtósokba (piacvezető nemzetközi FMCG cég), akik közölték, hogy “nekik erre most nincs idejük”. Nem értem ezt a mentalitást: ő miért mondhat ilyet? Meg hogy képzeli ezt? Nem az a dolga, hogy az én változatos kérdéseimre válaszoljon? És itt jön be a méret-a-lényeg kérdéskör: mivel óriáscég, ezért érezhetik úgy, hogy nem muszáj minden ‘piszlicsáré’ lappal azonos súllyal foglalkozniuk – ami persze nem egy gyümölcsöző hozzáállás, de ezt úgy tűnik, csak én gondolom így. Bezzeg, ha ezek a sajtósok azzal találnák szemben magukat a ruhaboltban, hogy az árusok közlik: ‘maga leszakadtul néz ki, nincs kedvem kiszolgálni’, rögtön sipítoznának.
Na, kihőbörögtem magam.

****
Harmadik utam tettem meg a kis piros biciklivel tegnap, és már sikerült egyben felmenni a Kékgolyó utcán. Fejlődnek az izmaim!