ÁÁÁÁ!
Tanárnéni leszek! Persze csak helyettesítő, de akkor is. Majd összefogom konytba a hajam és szarukeretes szemüveget húzok. Három órára ugrok be a ZSKF-re Műfajelméletet tanítani. Hírről, tudósításról és asszem a riportról kell beszélnem.
Egyszerre izgalmas és pánikos.

Retrospektív. A következő dokumentum napra pontosan 10 éve született; az ELTE Szociológia Intézetis felvételi adatlapomhoz kellett csatolni.

1975. október 9-én születtem Budapesten. Anyám belgyógyászként dolgozik a MÁV Rendelő Intézetben, apám pedig vállalkozóként műhímzéssel foglalkozik. Húgom az általános iskola hatodik osztályát végzi.

1995 óta tanulok a JATE-BMI-ben, fotóriporter képzésben veszek részt. Elsősorban egy-egy szakma – mint például a sebész, artista és fodrász – munkafolyamatát fényképezem. Az első év második szemeszterét Londonban töltöttem, ahol baby-sitter voltam és média-, és filmismereteket tanultam egy egyetemi felvételire felkészítő iskolában. A második évtől kezdve alapozó szociológia előadásokat hallgattam, ezek keltették fel az érdeklődésemet. 1997 óta külsősként dolgozom a Népszabadságnál.

Most megrohantak az emlékek. Sokat tanultam a felvételire – sajna közben a másik iskolában épp három tárgyból szigorlatoztam -, de a felvételi előtti napon az akkor “nagy harmadikos” VP, Soma barátja, csupa kedvességből feltette a kérdést, hogy “Na és, mit mondott erről a mi Marxunk?”. Blank. Néztem a fejemből ki, fingom nem volt, hogy miről beszél, de bepánikoltam: basszus, tuti nem vesznek fel, hát erre az egyszerű kérdésre sem tudok válaszolni. Miért, mondott erről egyáltalán valamit Marx?! Ki az a Marx, egyáltalán?! Para.

Aztán majdnem maximális pontszámú felvételit írtam (előttem ülő, későbbi évfolyamtárs HJ kis segítségével) legnagyobb meglepetésemre. A szóbelinél pedig megkérdezték, hogy milyen téma érdekel, én meg az izraeli iskolarendszerről tartottam egy meggyőző kiselőadást úgy, hogy életemben három mondatot beszéltem egy ott élő rokonnal erről. Felvettek.

A suli első napján, első óráján már Galád mellett ültem.

***
Egy órája írtam a fentieket, és azóta törnek fel az emlékek az első évről.

1. Pollack Mihály tér, büfé. CB évfolyamtárssal beszélgetünk a többi évfolyamtársról, majd ő hirtelen kitör: “Itt mindenki olyan öreg! Én is már 20 éves vagyok!”. Néztem egyre kerekedő szemekkel, és nem mertem megmondani, hogy akkor én meg egy matuzsálem, a 23 évemmel.

2. Erdős Café, ismerkedő borozás. “És neked mi volt a kedvenc tárgyad gimnáziumban?” – kérdezett valami ilyesmit HB évfolyamtárs, valamilyen beszélgetés-kezdemény reményében. “Úristen, ha nekem erről kell beszélgetnem, akkor inkább elmegyek” gondoltam, és elmentem. Így jól nem ismerkedtem meg akkor az évfolyamtársaimmal. Totál ufónak éreztem magam.

3. Évfolyamkirándulás valami hegyre. Sokan voltunk, Galád biztosan ott volt, CB, LK, HT is biztosan, meg fiúk is, csak már nem emlékszem, hogy kik. Egy nagyon kicsi házikóban volt a szállás, tiszta klausztrofóbia volt. Az estére nem emlékszem, Galád szerint nagyon berúgtunk, de ez a részemről kizárt, mert akkoriban nem igazán tudtam alkoholt fogyasztani. Vagy tán beszívtunk? Erre sem emlékszem. Télleg, mi történt ott? Valami éneklés rémlik.

Mindegy, a lényeg a másnap volt, a hazamenetel. Ugyanis befagyott minden, legalább -20 fok volt és úgy csúszott a hegy, nagyon. Hamar beláttam, hogy ha nem akarom szarrá törni magam, akkor seggen kell, hogy lejöjjek: fogtam a hálózsákom, ráültem és az egész hegyen ennek segítségével leszánkóztam. A zsák kikészült, elszakadt persze, de én a lábujjfagyást leszámítva megúsztam. Szegény CB meg eltörte a karját.

Benne vagyok a tévében! Benne vagyok a tévében!- kb ilyen érzésem van épp, mivel a nyitólapra került az egyik láncom az Etsy-n. Egyszerűen fantasztikus. Csodaszép lett ez a nap.

Köszönet érte a gyönyörű táskákat gyártó Spongettának, akinek egyik “körtés” nevet viselő kreációjával ezennel el is indítom a pár napja tervezett “Pick of the Day” rovatomat (khm, khm, értitek: ROVAT!). Két hete, amióta beszippantott az Etsy, egyfolytában csak csorgatom a nyálam, nézem, hogy mennyire fantasztikus dolgokat tudnak csinálni emberek. Ezt én egyedül elviselni nem bírom. Muszáj megosztani.

Pick of the Day: Spongetta

vidám és barátságos / joyful and friendly

Imádlak Youtube!
Egyik kedvenc Shakespeare feldolgozásom megy épp a tv-ben és azóta kerestem a főcímdalt, amióta először láttam moziban.

Az elmúlt napokban napi 2-3 órát töltök az Etsy-vel. Beszippant.
Ennek eredményeképp sikerült egy első treasury-t összeraknom.
Klikk! (Keddig él.)

Na, szakítottam.
Elhoztam a Barack butikból a láncaimat. 4,5 évet voltak ott; ez elég sok idő. Sokáig úgy gondoltam a Barackra, mint nagyon jó lehetőség, egy olyan hely, ahol mindig ellesznek a láncaim, nem kell aggódnom, hogy csődbe megy, nem kellenek már, profilt váltanak stb. Ehhez képest meg hónapok óta gomolygott bennem, hogy már nem ad olyan érzést, hátteret, mint régen. Kicsit fura érzés, hogy ezentúl csak a WAMP-on leszek offline megtalálható.

***
Valami bölcs női tanács kellene. Olyan érett, ami megnyugtat, hogy ez is elmúlik, mint minden. Vagy, hogy “Seize the day!”. Vagy bármi, a lényeg, hogy életbölcsességes. De egy varázsütés is elég lenne asszem. Hogy az istenbe lehet beleesni ugyanabba az érzelmi körbe? (Jó, persze nem tökugyanaz, mert nem lehet kétszer ugynabba a folyóba lépni, tudom.) Vagy inkább: hogy lehet kijönni?

A szappanopera előző részének tanulsága az volt, hogy hülyeség racionalizálni az érzéseket. A szappanopera következő részében a főhősnő elismeri magának érzelmeit, ideig-óráig rózsaszín felhőben lebeg, majd rájön, hogy remek, de ez tényleg nem megy sehova. (Azt persze tisztázni kellene, hogy mit jelent a ‘megy’ és a ‘valahova’ ezekben az esetekben.) Vagyis persze megy: az erősebb kötődés felé, ami pont az ellenkezője annak, amit racionálisan tenni kellene. Főleg, ha ennek minimális jeleit észleli a főhősön. Aki – tegyük hozzá – szintén nem a bevállalás bajnoka.

Mi lesz főhősnőnkkel? Szeret, de lépnie kell..valamit, valamerre. Elfele, vagy fejjel a falnak? (A ‘fal’ jelentéséről, jellegéről sincsenek pontos információk.) Ez utóbbi jó ötletnek tűnik, mert akkor jól beveri, sírdogálhat és utálkozhat.

Lehet, hogy a lányok túlbonyolítják a dolgokat? Valószínű.
Most igazi szenvedő/szenvelgő pina vagyok? Lehet.
Ja, és lehet analizálni és/vagy utálkozni, hogy E/3-ban írtam.

A legdurvább nyolcvanas évek. Esküszöm, nekem is volt olyan fehér übercsipkés ingecském, mint az egyik képernyőn táncoló csajnak. De a legkeményebb nyolcvanas évekvbeli ruhadarab mégis az a pasztell színű kötött csősapka (sapka és sál egyben), amit egy kötött hármasfonatú (amúgy aerobikos) homlokpánttal kellett a fejhez rögzíteni. (Makrai Katinak is volt, a tévétornában. Biztos Jane Fondának is, bár azt nem láttam.) Nekem világoskékben volt rózsaszín-világoskék-fehér színű fonattal. Úgy örültem, hogy ez a divat elmúlt.
Korai volt.

Döntenem kell. Nem tudok 4 helyre ékszereket termelni, 3-at tudok csak kezelni. Egytől meg kell válnom. 65 százalékban már tudom, hogy melyik lesz az, de még nem mondtam ki a boldogító igent. Még pár napig érlelem.

Ja, és csináltam egy külön Gyöngyös rovatot – enyhe jobbra pillantás után észrevehető -, melyben az ékszeres posztok vannak egy helyre gereblyézve.

Ma nagyon nyűgös hangulatom volt – tulképp van -, borzasztó irritált voltam – tulképp vagyok -, főleg délután, de még most is. Ilyen már egy fél éve nem volt, úgyhogy furcsa volt, hogy ennyire nem találom a helyem.
Nagyjából minden bajom volt, és kitaláltam, hogy mi lenne az igazi megoldás.
El szeretnék költözni pár hónapra az Ani által felfedezett Boipebára, vagy valami hasonló szigetre. Az egyetlen kikötés, hogy legyen ott internet, és/vagy wifi.

Simán tudnék innen dolgozni; nekem megy az otthon dolgozás, akkor valószínűleg az óceán-partról dolgozás is menne. És mennyivel jobb lenne innen ügyet intézni, ékszerezni, phd-hoz cikkeket olvasni, meg egyáltalán. Nem akarok én örökre odamenni, csak pár hónapra, saját tempót – a hervasztó céges ügyintézés nélkül.

Na, aztán találkoztam Jucóval. Ő felvilágosított arról, hogy a féges konvektoron mire is való az “N” állása a tekerős gombnak, így talán kicselezhetem a konvektor kopácsoló hangját. Ugyanis mikor a termosztát hőfoksűllyedést észlel, és bekapcsol a kedves konvektor fűtő üzemmódra, valamiféle lemeztágulás lép fel és a szokványos kaparászó hangok mellett olyat hallatt, mintha egy csavarhúzót vágnánk a vasdarabok közé. És ezt éjszaka. Jött a felmentő ötlet, az N. Ettől picit jobb lett a hangulatom.

Aztán megnéztük a Top Dogs-ot, amit én már tíz éve szeretnék. Igen, méltó a hírnevére és nagyon jó. Még annál is jobb. Nagyon pozitívan csalódtam Vajdai Vilmosban, akinek egy tápszínházas darabját (Káosz 2) láttam tavasszal, de kiborító volt, azt gondoltam, hogy ez az ember élvezhetetlen őrült. De most meggondoltam magam: őrült, de nagyon vicces. Legalábbis ez jött le, mert valószínűleg a darabb 80%-ban spontánul szövegelt.

Legalább egy órán keresztül visszatért a könnyed jókedvem. Aztán leszálltam a Királyhágó téren, és újra elillant. Viszont most már egészen konkrétan tudom, hogy miért. Sok hónapja már, hogy nem hiányzott valaki, akivel dumcsizni, vagy akár csendben itthon lehet lenni. Dr House praktikusan virtuális, KM beesik-kiesik. Ha cinikus lennék, akkor azt mondanám, hogy még két-három ilyen, és össze tudok rakni egy egészet. Hát ez valami isteni.

Nyafogás reloaded.

Régóta gondolkozom azon, amiről ez a könyv szól: Turn Your Creative Hobby into a Business.

Hosszabb távon szerintem ez nem lehetséges anélkül, hogy az ember bele ne fásuljon, ki ne égjen. Hiszen a hobbi, mint tevékenység az, ami a munka világán kívüli “szerelem-tevékenység”. Ennek nem feladata az egzisztencia megteremtése; a szerelem-tevékenység csak úgy van, bele a világba, bármikor elővehető és lerakható, igény szerint. Hisz’ ez a funkciója is: az “élet” sok “eztKELLcsinálni-meg-aztKELLcsinálni”-ja mellett valami, ami csak a mienk, mi szabjuk a határokat és a szabályokat. Egy kis autoritás, szabadság.

Ha ez átdefiniálódik, azaz hirtelen termelő tevékenység lesz, amitől elvárjuk a sikerességet és az egzisztencia valamilyen szintű megteremtését, akkor eltűnik az életünkből ez a fajta kisebb-nagyobb adag autoritás, és ennél fogva a hobbi előbb vagy utóbb elveszti azt a vonzerejét, amitől életre kelt.

Persze a könyvet nem olvastam – így csak a nagyvilágba okoskodok bele -, úgyhogy lehet, hogy erre a szerintem nem mellékes problémára mond valami hasznosat.
Végül is éredekelne, hogy 1) ezt hogyan lehet mégiscsak megvalósítani, 2) valakinek sikerült már? (Impresszionista-festős példákat nem kérek, mert azok többnyire a haláluk után lettek sikeresek mindenféle értelemben, én meg azért mégsem szeretnék naphosszat egy padlás ablakán kibámulni egy serclivel a kezemben.)

On the other hand…
Amikor írtam ezt a self-made fiatalokról szóló cikket, az egyik legfontosabb tanulság számomra (személyes vonatkozásban) az volt, hogy csak olyan tevékenységben – tevékenységgel, termékkel – lehet igazán sikeres az ember, amiben tényelg hisz, amivel elkötelezettséget tud vállalni, ami szerelem. És ez pedig a profi-hobbi mellett szól.

Közkívánatra: ciprus Toszkánában

Vicces dolog ez a levelezés: egy konstans dumcsizás. Kicsit zavar, hogy virtuális.

Jaj, jaj. Tutor-jelölt leterhelt, már nem fértem be a keretbe.
Basszus, most kereshetek megint. Már ezt is olyan nehéz volt kitalálni: összepasszintani a kívánalmakat és a tutor-piaci lehetőségeket. Most mit csináljak? Adjak fel apróhirdetést?

“Kutatásban tapasztalattal rendelkező, témája iránt érdeklődő doktorandusz keres hazai és nemzetközi (elsősorban angol nyelvű) média/nyilvánosság/újságírás szakirodalomban és elméletekben jártas tutort.’Újságírók is the message’ jeligére, levélcím a szerkesztőségben.”

Honnan akaszt le ilyet az ember?