Itteni idő szerint hajnali 3 óta vagyot talpon. Elpakoltam, mostam – kétszer is -, gyömbérlevest főztem és sétáltam a napos Pozsonyi úton, újságokat szereztem be. Most viaskodok a teknikával, mert nem tudom letölteni azt a 636 levelt – amiből 620 spam -, ami az elmúlt 3 hétben érkezett a levelesládikómba.

Közben pedig az ecetes húsgombócra, a savanyított retekre, a szójás uborkára és a szójatejre gondolok. Ez volt a reggeli általában – már amikor elértük. És gondolok még a yao nénikre, akik 20 jüanért kibontják a homlok-kontyba tekert, bokáig érő hajukat. És a fülöp-szigeteki pincérre, aki szerint a kínaiak lusták, és csak ülni akarnak. És az a guilini pincércsaj is eszembe jutott, akinek a szívébe loptam magam azzal, hogy megdicsértem a felszolgáló-munkaruháját, majd közöltem, hogy én is olyat akarok. Lett is, 120 jüanért szép kínai pólóm. Csak el kell kezdeni az emlékezést, és egyik hozza a másikat. Az ismerősök várakozó szemekkel néznek, hogy meséljek valami érdekeset, izgalmasat, és persze hirtelen semmit sem tudok mondani, senkinek, és így sok mindent én is elfelejtek.

Gyula szerint azok az emberi életre alkalmatlan helyek, ahol nincsenek kínaiak. Kínai árusok mápedig mindenütt vannk: Pale-ban, Dubrovnikban és persze cseppkőbarlangok mélyén. Hiszen köztudott: mindenki szeret fényképezkedni a „haját fésülő tündér” vagy az „oroszlán vendégeit búcsuztatja” cseppkövek előtt. És ezt valakinek ki kell szolgálni természetesen. Már miért ne lehetne fényképész-standja az embernek egy cseppkőbarlangban. Vagy kettő. A kínaiak az igazi kapitalisták. Guilinban legalábbis.